Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

05. - A buli.	Bocyy	2012.03.05. 18:42
- Hogy mi? – nyögtem ki végül. – de hiszen olyan jól megvoltatok. - Tudom, de… túlságosan lefoglalta a munka. Persze, én választottam ezt az életet mellette, de nekem olyan fiú kell, akinek van rám elég ideje, és nem a twitteréről kell megtudnom, hogy éppen merre van. – sóhajtott. - Óó… - húztam a szám. - Meg tudod – ivott bele a vizébe – mi akkor jöttünk össze, miután kiengedték a kórházból. Előtte téged bolondított, aztán hogy te nem vagy, kellett neki más. És én pedig bedőltem neki. - És azt hitted, pótlék vagy… - fejeztem be a beszámolóját. Ő csak bólintott egyet. – pedig nekem nem jelent többet, mint egy barát. Én egyáltalán nem szeretnék egy olyan srácot, aki nem tud foglalkozni velem. - Ne haragudj rám. Nem téged hibáztatlak, félre ne érts. – szabadkozott - Nem dehogyis. – mosolyogtam. Ő viszonozta ezt, majd miután befejezte az ebédjét más felé indultunk. Elköszöntem tőle, majd és is hazamentem. Leültem a tv elé és kapcsolgattam. A vivánál maradtam, lehalkítottam, majd a laptopomat az ölembe véve neteztem. Rendeltem enni, majd kikapcsoltam a laptopot, és inkább a tv-re koncentráltam. Nem kötötte le nagyon a figyelmemet, és a vacsorám is pont megérkezett, így inkább bementem a szobámba és miközben a pizzát ettem, nézegettem a ruháimat. Külön válogattam mindent, a régieket egy dobozba gyűjtöttem. elterveztem, hogy holnap elhívom a lányokat bulizni, mert már hiányzott. Éppen nyúltam a telefonomért, mikor csengettek. Kisétáltam az ajtóhoz, és Krisztiánnal találtam szemben magam, miután kinyitottam. - Óó. Szia. –köszöntem meglepetten. - Szia. – mosolygott, és beljebb lépett. - Kérsz inni? – kínáltam meg. – vagy van pizza is. – mosolyogtam. - Nagyon aranyos vagy, de nem maradok sokáig. Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ráérsz-e jövő héten. - Hát. Ráérek. De miért kellenék? – mosolyogtam tovább. - Szeretném, ha csinálhatnék rólad pár fotót. Kéne az egyetemre, és téged szeretnélek modellnek. - Na de annyi profi modell van. bárkit felkérhetnél. Én még be se tudok állni rendesen. - Majd segítek. – bíztatott. - Hát jó. – mondtam sóhajtva. – de van egy feltétele. - Ajaj. – nevetett – na mondjad. - Eljössz velünk holnap bulizni. – döntöttem oldalra a fejemet. - Az nem fog menni. Egész nap dolgozom, este meg fellépésem van. – húzta a száját. - Óó. Na mindegy. – mosolyogtam. - De ettől még vállalod a képeket ugye? – kérdezte kisfiúsan. - Igen. – mosolyogtam. - Szuper. – vigyorgott. Elköszöntünk egymástól, én pedig folytattam, amit abbahagytam. Leültem az ágyra, és a kezembe vettem a mobilom. Kikerestem először Fanni számát, majd a hívás gombra mennem. - Sziaaa. Ha azért hívtál, hogy még több gyerek rucit sózz rám, akkor előre szólók, hogy nem kell. – szólt bele nevetve. - Heló. Nem, dehogy. Csak annyit szeretnék, hogy el jöhetsz-e holnap még bulizni. Vagy már nem engednek? - Szerintem ez még belefér, ha nem iszok. – mosolygott. - Akkor gyere át holnap fél nyolcra – lelkesültem fel. - Ott leszek. Szia. - Szia. – amint bontottuk a vonalat, Heni nevére mentem, és őt is megkérdeztem. Azt mondta, hozza a barátját is. Tovább…

04. - dirigé! - fuss!	Bocyy	2012.01.22. 14:40
- juuj Betti nézd mit találtam. – mutatott egy lila koktélruhát. - nem az én stílusom… - húztam a számat. - csak próbáld fel. a kedvemért. – s a kezembe nyomta a ruhát. Bementem vele a próbafülkébe és felvettem. Magammal szemben elég kritikus vagyok és még nem nagyon tudom milyenek voltak az eddigi ruháim, de nekem is és Kingának is tetszett, így megvettem. Igaz, hogy még csak pár órája ismertem a lányt, de nagyon megkedveltem. Még benéztünk pár üzletbe, majd Kinga felhívta Krisztiánt. - jó volt ez a nap – mosolygott miközben a McDonald’s  felé mentünk. - igen. Tetszett. – mosolyogtam. – rég voltam vásárolni... de ez érthető – nevettem el a végét. - … és hogy viseled? – kezdte. – nem lehet egyszerű újra lábra állni. - nem. Tényleg nem az. – húztam a számat. – ez akkor lesz érdekesebb, amikor jönnek a nem olyan régi barátaim. Egy hónap teljesen kiesett. De szerencse, hogy több nem. – mosolyogtam. – és nagyon jól esik, hogy ti is segítetek. - ugyan már. Ezt bárki megtenné. – mosolygott rám. Odamentünk Krisztiánhoz, aki akkorra már kifelé jött két zacskó mekis kajával. - véégre. Nem tudtam várni, így én ettem, nektek meg vettem egy-egy menüt. – vigyorgott. - oo Krisztián – nyomott egy puszit Kinga a szájára. - köszönjük. – mondtuk teljesen egyszerre. Felnevettünk, majd a kocsi felé mentünk. Egy emelettel feljebb, majd ki a hidegbe, hogy elérjük a parkolót. - hova vigyelek? Haza? – kérdezte Krisztián. - igen, köszönöm – mosolyogtam óvatosan és beültem a kocsiba. Kingával a visszautat is átbeszéltük, miközben átnéztük, hogy ki mit vett. Mikor hazaértünk adtam mint a kettőjüknek két-két puszit és egy apró integetés társaságában eltűntem az ajtó mögött. Áthívtam két régebbi barátnőmet, akikkel tudom, hogy mindig együtt mentünk mindenhová. Az volt a tervem, hogy kiderítem mi történt abban a bizonyos egy hónapban. - Bettiii. – köszöntek egyszerre. Egymás nyakába borultunk. Nagyon örültünk hogy végre láthatjuk egymást. Leültünk és rengeteget beszélgettünk. Nekik mindig is teljesen meg tudtam nyílni. Olyanok voltunk, mint a testvérek- néha összevesztünk, de ezek csak még közelebb hoztak egymáshoz. Tudtuk, hogy soha nem beszélnénk ki a másikat a háta mögött. Elválaszthatatlanok voltunk. - na meséljetek ti is. mi történt veletek?  - kérdeztem izgatottam, és a jobb lábam a balra tettem, majd hátradőltem - emlékszel még a Zsoltira? – kezdte a beszámolót Heni. Aprót bólintottam, és beleittam a narancslevembe. – összejöttünk – közölte majdnem sikítva az örömtől. - úristeen. Ez nagyon jóó. – öleltem meg. - és arra mi történt miközben én csipkerózsikáztam? – viccelődve néztem Fannira. - hát.. én… terhes vagyok. – hirtelen teljesen lefagytam. Nem tudtam mit válaszoljak. - nem mondod? – mosolyogtam rá pár másodperc után. – ez olyan cuki. – vigyorogtam. - azt hittem nem is örülsz. – nevetett - de. de örülök, csak kicsit meglepett. És mióta? – mosolyogtam - 3 hete kb. – viszonozta a mosolyomat. - szóval az egyik legjobb barátnőm 23 évesen anya lesz. – vigyorogtam és megittam a poharamból a maradék üdítőt is. - iiigen. – nyújtotta el a szót. - jaaj. Tuti el foglak titeket halmozni cuki gyerekrucikkal meg játékokkal. – mondtam csillogó szemekkel. Le se tagadhattam volna, hogy mennyire örülök. Egy óra múlva ismét egyedül maradtam itthon, bár nem sokáig, mert hazaért anyu. Amióta kijöttem a kórházból átköltözött hozzám. Most is hozott enni és magának még pár szükséges dolgot. Kifaggatott, hogy hogy érzem magam, és hogy fáj-e valamim, vagy szükségem van-e valamire. Ilyenkor általában nevetve megnyugtatom, hogy köszönöm, de wc-ig ki tudok menni egyedül, és az etetésre sem szorulok rá. Habár nagyon szívesen elmentem volna bulizni, mint minden velem egykorú lány szombat este, de a gyógyulásom érdekében lemondtam róla még egy hónapig, és inkább olvastam, képeket néztem, hogy visszatérjenek az emlékeim. Az orvos szerint, ha fokozatosan próbálkozok visszaemlékezni a dolgokra, javulhat az állapotom, előjöhetnek emlékek, melyek kiestek. Reggel mikor felébredtem az óra még csak 7.50et mutatott. Három hónap telt el amióta hazaengedtek, de egyetlen emlékem sem tért vissza. Beletörődtem, hogy talán soha nem is fog már. Felkeltem az ágyból, és kimentem inni egy kávét, majd lefürödtem. Egy hónapja minden reggel járok edzeni, mert formában kell maradnom. Április vége van, fokozatosan melegszik az idő, így a Duna partra jártam futni minden reggel…felfrissít. Anyukám elköltözött tőlem, de hetente legalább kétszer felhív, hogy mi történt velem amióta beszéltünk. Kingával tartom a kapcsolatot azóta is. Ő volt az, akivel mindig megbeszélhettem, ha valami bántott, eljött velem vásárolni, futni, és egymásnál is aludtunk párszor. Krisztián meg… néha találkoztam vele, mikor Kingánál voltam és átjött ő is. Megtudtam róla mindent: hogy a fotózás mellett énekel is, nem kevés rajongónak. Mindig kedves volt velem, próbált közeledni, jobban megismerni, de az én részemről ez még túl új volt és nem akartam mindent elrontani. Hosszú, szőke tincseim felkötöttem, felöltöztem, megkerestem a mobilom, és elindultam futni. Végigkocogtam a Margit szigetig, és rögtön kezdtem is róni a köröket. Kb. 14-15 után nem bírtam tovább, így nyújtottam, és leültem egy padra. Meglepődtem magamon. Eddig 8 kör után feladtam és hazamentem. Pár percet még ültem, aztán hazakocogtam. Otthon ismét letusoltam és felöltöztem. Aznapra semmi programom nem volt, így úgy döntöttem, elsétálok az Árkádig. Közel volt, így tényleg gyalog mentem. Benéztem pár üzletbe, vettem két cipőt, egy gyűrűt és farmert. Épp az éttermeknél sétáltam, mikor összefutottam Kingával. - Betti. Szia. – köszönt mosolyogva és megölelt. - De rég láttalak. Szia. –viszonoztam a mosolyát és leültünk egy asztalhoz enni. – mi történt veled? Hogy vagytok? – kérdeztem izgatottan. - szakítottunk Krisztiánnal. – hajtotta le a fejét. Sokkolt a hír. Megszólalni se tudtam.

03. – Kinga.	Bocyy	2011.12.22. 15:03
Miután elköszöntem Bettitől megvártam, amíg eltűnnek a másik utcában, majd visszaültem a kocsiba. Hazaérve rögtön tárcsáztam Kinga számát. - haló? - szia kicsim, Krisztián vagyok. – szóltam bele. - jaj ne haragudj. Nem jelezte a számod. Lerejtetted? - ezek szerint elfelejtettem visszaállítani. Bocsi. – nevettem – nem szeretnél átjönni? – váltottam kedvesebb hangra és leültem az ágyamra. - de persze. Mehetek – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. – úgyis rég láttalak. - sok a dolgom. – sóhajtottam. – mire ideérsz, rendelek pizzát. Mit kérsz rá? - a szokásosat. – nevetett. - gomba nélkül, igaz? – mosolyogtam bele a telefonbak, miközben a papírok között kutattam az étterem telefonszáma után. - igen. Sietek. Szia. – köszönt el. - szia. Szeretlek. - én is. – majd kinyomtam a telefont. Rendeltem pizzát, majd átöltöztem. Nemsokára Kinga is megérkezett. - Kingus – nyitottam ajtót neki, majd beljebb engedtem - szia – mondta, majd megölelt, én pedig még szorosabban bújtam hozzá. - hiányoztál. – mondtam és számat az övének nyomtam. Egyik kezemet a fenekére csúsztattam, a másikkal a hátát simogattam. Ezt a pillanatot a csengő szakította félbe. Kifizettem a pizzát, majd a szobámba mentünk… - kedves lány lehet – ezt szerettem Kingában. Nem volt féltékeny azért, mert látogatom Bettit. - az is, igazad van. - egyszer tuti elmegyek vele vásárolni, és közben jól kibeszélünk. – nevetett - köszi. Kár hogy nem tudja, ki vagyok. De sok sikert. –nevettem vele. - nem emlékszik rád? – csodálkozott - nem nagyon. – húztam a számat. - naaa. biztos jobb lesz, csak adj egy kis időt neki. – ölelt át. - jaj kicsim, annyira szeretlek. – pusziltam bele a hajába. ő csak elmotyogott valami „én is” szerűséget a pólómba, majd nekem nyomta a fejét. Óvatosan feljebb húzta egy kicsit a pólómat, majd belefújt a hasamba, amitől én rögtön nevetve vágódtam hanyatt az ágyon, ő pedig felült mellettem. - muszáj volt kipróbálnom. – nevetett, majd ledőlt mellém. Hirtelen ráültem a combjaira, majd csikizni kezdtem. – neee. Krisztián hagyd abba. – csapkodott. Nevetve csúsztam le róla. - muszáj volt kipróbálnom. – kacsintottam, majd kivittem a tányérokat. – itt alszol? – kérdeztem mikor visszaértem a szobába. - itt aludjak? – kérdezett vissza és megigazította a felsőjét. - hát el tudnálak viselni. – mondtam, s ledöntöttem az ágyra, majd a nyakát puszilgattam. - akkor miért kérdezed? – suttogta a számba miközben megcsókolt. Nyelvét majd’ a torkomig nyomta, amit én viszonoztam is. ám a pillanat nem tartott sokáig. Tomika nyitott be, majd tűnt is el egy pillanat alatt. - mindjárt visszajövök. – másztam le róla, majd Tomi után mentem. - bocsi, nem tudtam, hogy itt a barátnőd. Csak meg akartam kérdezni, hogy ehetek-e a pizzából ami az asztalon van. - először is, nem kell bocsánatot kérned, másodszor pedig, ez hülye kérdés. persze, hogy ehetsz. – mosolyogtam. – de ha nem haragszol most visszamennék… - vágom mi van. ne is lássalak. – nevetett, majd visszamentem Kingához. - nem mész el fürdeni? – kérdeztem. Elég érdekesen jöhetett le, mivel alig 5 perccel ezelőtt egymásnak esve feküdtünk az ágyon. - de. elmegyek. – láttam, hogy kicsit meglepődött. Igazából én sem értettem miért mondtam. Felállt az ágyról, majd lehúzta magáról a fekete pólót. - tudod, hogy nem bírom, ha előttem vetkőzöl. – haraptam a számba. ő csak a szemöldökét húzta fel egyszer, majd szembefordult velem, és lassan kigombolta a nadrágját. - ne csináld ezt velem. – nyeltem egy nagyot, de ő csak felnevetett. – gyere vissza. – álltam fel az ágyról. ő viszont visszatolt, hátradöntött, majd a combomra ült. - olyan buta vagy. –harapott óvatosan a fülemre. - nem hiszem. – mondtam majd átfordítottam. - várj. – nyomta a kezét a mellkasomra, de nem bírtam leállni. Lehúztam a nadrágját, és belemarkoltam a combjába. Miközben csókoltam, egyik kezem a mellén volt, a másik pedig a combjáról tartott a bugyija felé. – Krisz… - szólt volna, de számat újból az övének nyomtam. Kinga még egyszer szólt, mikor végre leálltam, és lemásztam róla. Megigazította a melltartóját, majd az egyik pólómmal a kezében a fürdőbe ment. Pár perc után vissza is jött. - ne haragudj, de most nem nagyon szeretnék ennél többet. – mondta és egy puszit nyomott a számra. - te ne haragudj. Csak annyira beindultam. – sóhajtottam. – már egy hete nem láttalak. - tudom. Nekem is rossz, hidd el. – ölelt meg. – olyan kis majom vagy. - nemis. – néztem rá nagy szemekkel. Elnevette magát, majd megpuszilt. Egymás mellett aludtunk el. Másnap reggel Kinga előtt ébredtem. Óvatosan lehámoztam magamról a kezét és megpróbáltam halkan kikelni az ágyból. - hmm. Hová mész? – kérdezte csukott szemmel, még szinte aludt. - csinálok kávét – suttogtam, majd kimentem a konyhába. Tomi egy cetlit hagyott az asztalon, mi szerint, ha nem kelne fel 10 óráig, ébresszem fel. a falióra mutatói negyed 9-et mutattak. Főztem egy kávét, majd bementem Kingához. Leültem mellé az ágyra, figyeltem ahogy alszik, miközben a kávémat iszogattam. - nekem nem hoztál? – kérdezte továbbra is csukott szemekkel, rekedt hangon. - de igen, csak ülj fel. – vettem el a szekrényről a másik bögrét. Nehezen, de valahogy ülő pózba helyezkedett és elvette a bögrét a kezemből. - mit csinálsz ma? – kérdezte két korty között. - lesz egy fotózásom délután, este retus, de a délelőttöm szabad. - menjünk vásárolni. – vetette fel az ötletet. - Kingaaa… - Bettivel. – mondta. - ezt most komolyan gondolod? – néztem rá nagy szemekkel - persze. Szerintem jó ötlet. – ivott bele ismét a kávéba. - nem hiszem hogy örülne neki… - próbáltam lebeszélni róla. – te se mennél vásárolni két idegennel rögtön miután kiengedtek a kórházból. - naaa. azért próbáld meg. – folytatta. – az én kedvemért. – hajolt bele az arcomba. - ha te mondod… - sóhajtottam. Kinga mosolyogva nyomott egy puszit a számra. - köszönöm. – s kimászott mellőlem. A kezembe nyomta a mobilom, majd elment fürdeni. Keresgélni kezdtem a számok között : Andris, Anita, Anyu, Ati, Barbi, Betti… Rányomtam a hívás gombra és vártam, hogy felvegye. - haló? – szólt bele. - szia Betti. Krisztián vagyok. – mondtam kicsit remegő hangon. - óó szia. Mondd. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. - csak azért zavarlak, mert arra gondoltunk a barátnőmmel, hogy elviszünk vásárolni. Egy ilyen „üdv újra itthon” vásárlásra. – rajzoltam idézőjelet az ujjammal, bár nem látta. - persze, szívesen megyek. Mikor gondoltad? - hát ma délelőtt… amikor kész vagy, érted megyünk. – mondtam és a hajamba túrtam. - rendben. olyan másfél óra múlva jó lesz? – kérdezte - persze. Ott leszünk. Szia. - oké. Szia. – s kinyomtam a telefont. Megvártam mire Kinga elkészül, majd én is letusoltam. Felvettem egy alsót és egy pólót, majd átmentem Tomikához.   Tovább…

02. – Le concert – Koncert	Bocyy	2011.12.05. 21:08
Egyenesen haza hajtottam felsétáltam a lépcsőkön és beléptem a lakásba. A szobámba siettem. Előkészítettem pár ruhát, majd egy alsóval a kezemben a fürdőbe mentem. Letusoltam és átöltöztem legalább kétszer. Az ágyamra ültem és a telefonomat szorítva néztem magam elé. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy megijedtem mikor Feri hívott „5 perc múlva a kapunál”. Felvettem egy napszemüveget, fehér Supra cipőt, a csuklómra csatoltam az órám, majd elégedetten néztem bele a tükörbe. Beletúrtam a hajamba és kiléptem az ajtón. A kulcsot elfordítottam és a lépcsőfokokat kettesével szedve siettem a kapuig. A padon ülve várt 4 lány. Mikor megláttak azonnal odarohantak hozzám. ~Csak ez hiányzott. Remek.~ futott át a fejemben. Aláírtam a posztereket és a füzetkéket, majd a sarkon parkoló kisbuszhoz mentem. Beültem, szokásosan bal oldalra, majd elindultunk. a feszültség szinte kézzel fogható volt a kocsiban. Mindenki tudott Bettiről, és a vele történtekről. Feri és Orsi egyáltalán nem tartották jó ötletnek, hogy nyilvánosan járok be hozzá a kórházba úgy, hogy mindenki megtudhatja. -köszönni se tudsz már? – jegyezte meg Feri és hátrafordult, hogy lásson. -de. bocs. – bámultam ki az ablakon. Elővettem a fülhallgatómat és mindenkitől elzárkózva hallgattam zenét. Egy részem majd’ kiugrott a bőréből, hogy Betti felébredt, de a másik mély depiben volt… nem tudja ki vagyok. Semmire nem emlékszik velem kapcsolatban… -héé kölyök ébredj! Megérkeztünk. – hallottam Attila hangját. Az arcomat hűvös levegő csapta meg. a szemeim ettől azonnal kipattantak. -jó reggelt. –nevettek az ikrek azon, hogy milyen kómás vagyok. -vicces nagyon…tényleg. – húztam a számat és kiszálltam a kocsiból. Hátramentem a csomagtartóhoz és kivettem, a fellépős pólómat. Egy biztonsági őr megmutatta nekünk az öltözős/felkészülős sátrat. Az ikrek melegítettek, én átöltöztem, Feri elvitte a színpad mögé a fellépős CD-t, Attila pedig a sátor bejáratnál járkált. Attila intett, mi pedig kiléptünk a sátorból, és a színpad felé indultunk… A koncert után Feri odajött hozzám. - beígértem hogy adsz aláírást. Menj hátra. – s kezembe nyomott egy tömb kártyát és egy tollat. - fasza, hogy a megkérdezésem nélkül döntesz mindenről. Nem vagy az apám. – mondtam kicsit ingerültebben a kelleténél. - hé kölyök állj le. - arra várhatsz. – mondtam s hátra mentem Attilával aláírást osztogatni. Amint kiléptem a sátorból hatalmas sikítás, kiabálás fogadott. Szép lassan kiosztogattam az aláírásokat, csináltam velük közös képet, majd egy „sietnem kell, ne haragudjatok” kíséretében haza indultunk. A visszafelé vezető úton megerőltettem magam és beszélgettem a többiekkel. Kipostoltam twitterre és facebookra, hogy „zsír volt Siófok :)” majd mosolyogva gondoltam Bettire. Hogy milyen jó lesz újra látni, és hogy mennyire hiányzott. - a kórháznál tegyél ki. – mondtam Ferinek mikor beértünk Pestre és a zsebembe csúsztattam a mobilom. - és Orsival mi lesz? Hetek óta nem találkoztatok. – válaszolt. – ő is kivan idegileg, nem csak te. - majd megmondom hogy nem érek rá… - ennyire nem lehet fontos az a lány. Könyörgöm kölyök térj észhez. Egy hónapja ez megy. Ha annyira fontos, miért nem mondod meg neki ki vagy?! – emelte fel a hangját. - ma ébredt fel. mégsem rohanhatom le, hogy „szia SP vagyok a tinisztár akivel másfél hónapja kavartál. Emlékszel?” tudod te mit beszélsz? - Krisztián fejezd be. Ha fontos lenne a munkád, nem hanyagolnád Orsit, és nem mondanád le a koncerteket. - igaza van. lásd már be. Nem körülötted forog a világ. – szóltak közbe az ikrek is. - úristen. Mióta vagytok ti is ilyen szentéletű szüzecskék? – éreztem, hogy ezzel már nagyon messzire mentem. Nemsokára fizikai jelét is észleltem mindennek. Steve keze az arcomon csattant. Halkan eleresztettem egy „auu”-t, majd számon kérően néztem rájuk. - ez mégis mi volt? – kérdeztem valamivel visszafogottabban. - az, hogy állj le végre. – szólt hátra Attila. Az út további részét csendben töltöttem. – Eközben Bettinél. ¬– Nagyon élveztem az anyukámmal töltött időt. Megkönnyebbülés volt, hogy csak a baleset előtti egy hónapra nem emlékeztem, így nem jelent majd nagy hátrányt az újrakezdés. Sokat nevettünk, és az orvosom engedélyezte, hogy holnap, de akár még ma este hazamehetek. Pakolni kezdtünk, majd mikor kiléptem a kórház kapuján ismerős arc szállt ki egy sötét autóból. Krisztián volt, aki délelőtt járt nálam. Tudtam, hogy nem lenne szabad a szüleim előtt, de lefutottam elé a lépcsőn. - sziaaa. – mosolyogtam rá. - szia. Hazaengedtek? – kérdezte meglepetten. - igen. – kuncogtam. Le sem tagadhattam volna mennyire örültem. - én pedig most akartalak meglátogatni. – húzta a száját - hát ez nem jött össze – nevettem, ő pedig magához húzott és megölelt. Szinte éreztem, ahogy anyukám gyilkos szemekkel néz ránk. - Betti. Gyere kérlek. – hallottam a hangját. Tudtam, hogy ez lesz. Bár nem igazán értettem miért haragszanak Krisztiánra, mikor nem is az ő hibája volt a baleset, valahol mégis igazat adtam nekik, hiszen én semmire nem emlékszem. Lehet, hogy a srác múltjával vannak gondjaik. Kitudja… majd egyszer biztos kiderül. :)

01. – Réveil – Ébredés	Bocyy	2011.11.06. 13:32
Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Ajtónyitódás-csukás, beszélgetések, madarak csiripelése, hűs levegő, zsibbadt végtagok, kényelmetlen ágy. Ébredezni kezdtem. A szememet bántotta a fény. Mellettem élesen csipogó gépek, zöld falak, csövek. Nem tudtam hol vagyok, és miért. Próbáltam visszaemlékezni. Rémlettek dolgok, de minden homályos volt. Nem láttam át a helyzetet. Fejemet oldalra fordítottam.: szekrény, szék, gépek egymáson, ablak. A kilincs nyikorgására az ajtó felé pillantottam. Egy nővér jött be, aki azonnal levágta mi van, és behívott egy orvost. -jó napot! Hogy érzi magát? –kérdezte elég mély hangjával. -…jól köszönöm. De nem emlékszem semmire.  Mi történt…? -balesetet szenvedett. Kirepült a kocsiból. -úristen…-suttogtam. –és…és mikor? -másfél hónapja. –közölte miközben szorgosan írt valamit. -látogatója van. –törte meg a percekig tartó csendet az ismét belépő nővér. Az orvos kiment, én pedig behívattam a titokzatos személyt. -szia. –mondta halkan. -szia. –köszöntem neki, közben pedig folyamatosan kattogtak a kerekek a fejemben: „vajon ki ő?” -rám még…rám emlékszel ugye? Tudod ki vagyok? – ült le mellém az ágyra. -hát…ha segítesz akkor talán… -sütöttem le a szemem. -szóval akkor nem… és azt tudod mi történt veled? -annyit tudok, hogy autóbalesetem volt, és kirepültem a kocsiból… -velem voltál. Az…az én hibám, hogy itt vagy. –vágott közbe könnyesedő szemekkel -nem a te hibát. Biztosan nem.  Meséld el mi volt….kérlek. -este volt és szakadt az eső. A mellettünk lévő sávban elaludt a söfőr…te kirepültél a kocsiból. Nekem több bordám, és egyik karom eltört… a szüleid engem hibáztatnak - nem tudtam megszólalni, annyira lesokkoltak a történtek. -én…én nem tudom mit mondjak. -nem is kell. Csak ennyit mondj: tudod ki vagyok? – kérdezte és mélyen a szemembe nézett. -sajnálom – intettem nemet a fejemmel. -tényleg nem emlékszel semmire? –kérdezte kétségbeesett szemekkel, én pedig ismét megráztam a fejem. -ki vagy te? –kérdeztem valamivel halkabban. -Krisztián… a baleset előtt két héttel ismertél meg. fotós vagyok. –mosolygott bíztatóan -köszönöm. –mosolyodtam el. –ne haragudj. Majd rendbe jövök…vagy nem –vicceltem el a mondatom végét -lejárt az ideje – nyitott be ismét a nővér. –hagyja pihenni a hölgyet. -máris megyek. –fordult felé Krisztián -és mi együtt voltunk? – kérdeztem nagyon lassan. Krisztián felsóhajtott és mosolyogva nézte a falat, majd fejét felém fordította. -szerettem volna, igen. De te sohasem bíztál bennem teljesen… ez bántott. -hogy hogy? –ráncoltam össze a homlokom -a munkám miatt… de erről majd később. Mennem kell. –nyomott ez bizonytalan puszit a homlokomra és elment. –  Krisztián szemszöge –   Kiléptem a liftből, elsétáltam a folyosó végén lévő szobáig. Leültem egy székre és csak néztem magam elé. Már több mint egy hónapja így teltek el a napjaim. Vártam, mikor ébred fel. de a tudat, hogy az is lehet, hogy soha, piszkosul megrémisztett. Az én hibám….csakis az enyém, hogy most itt van. ha nem iszom annyit, nem történik meg. a nővérek ki-be járkáltak szinte percenként. Már nem tudom mióta ülhettem ott, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy nővér elég gyors léptekkel közeledik az orvoshoz, és szinte futva mennek vissza Betti szobájába. A nővér nem ment be vele, így felálltam, és odasétáltam hozzá. -hogy van? –kérdeztem halkan -felébredt. –mondta széles mosollyal. –be szeretne menni? -ha lehetne, azt nagyon megköszönném. -várjon itt. egy pillanat. –mondta és eltűnt az ajtó mögött. Nemsokára múlva megjelent az orvossal, én pedig bemehettem. -szia. –mondtam halkan. -szia. –köszönt ő is -rám még…rám emlékszel ugye? Tudod ki vagyok? – ültem le az ágyra. -hát…ha segítesz akkor talán… -sütött le a szemeit. -szóval akkor nem… és azt tudod mi történt veled? -annyit tudok, hogy autóbalesetem volt, és kirepültem a kocsiból… -velem voltál. Az…az én hibám, hogy itt vagy. –vágtam közbe, és éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel -nem a te hibát. Biztosan nem.  Meséld el mi volt….kérlek. –nézett mélyen a szemembe -este volt és szakadt az eső. A mellettünk lévő sávban elaludt a söfőr…te kirepültél a kocsiból. Nekem több bordám, és egyik karom eltört… a szüleid engem hibáztatnak – mondtam röviden. Szegény lány megszólalni sem tudott. -én…én nem tudom mit mondjak. -nem is kell. Csak ennyit mondj: tudod ki vagyok? – kérdeztem és mélyen a szememébe néztem, kimondatlan választ keresve -sajnálom – intett nemet a fejével. egy világ omlott össze bennem a tudattól. -tényleg nem emlékszel semmire? –kérdeztem kétségbeesett szemekkel, ő pedig csak megrázta a fejét. -ki vagy te? –kérdezte halkabban. -Krisztián… a baleset előtt két héttel ismertél meg. fotós vagyok. –mosolyogtam bíztatóan -köszönöm. –mosolygott vissza rám. –ne haragudj. Majd rendbe jövök…vagy nem –viccelte el a valójában eléggé komoly ügyet. -lejárt az ideje – nyitott be ismét a nővér. –hagyja pihenni a hölgyet. -máris megyek. –fordultam felé mosolyogva. -és mi együtt voltunk? – kérdezte nagyon lassan. Felsóhajtottam és keserű mosollyal néztem a falat, majd fejemet Betti felé fordítottam. -szerettem volna, igen. De te sohasem bíztál bennem teljesen… ez bántott. -hogy hogy? –ráncolta össze a homlokát -a munkám miatt… de erről majd később. Mennem kell. – bizonytalanul közelebb hajoltam és óvatosan megpusziltam a homlokát majd kiléptem az ajtón. Elindultam a lift felé. Még visszanéztem, majd megnyomtam az ’F’ gombot. Leérve gyorsan felkaptam a napszemcsit, és célba vettem a kocsimat. Beültem, és elhajtottam.

Ne renoncez pas… – Ne add fel…	Bocyy	2011.11.06. 13:31
Ne renoncez pas… – Ne add fel… S, ezzel elkezdődik Bocyy új története... :)

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk