37. fejezet |
Wiky |
2012.02.17. 06:01 |
|
- Szia. – köszöntünk neki amikor odaért.
- Sziasztok. – ült le, majd adott egy kis puszit a számra. – Hát ti mit csináltok itt? Tamásék? – kérdezte. Lejöttem enni, Viki pedig eljött velem. A fiúk pedig fogalmam sincs, hol vannak. - válaszolta Lola. - Szuper. Te nem vagy éhes? – nézett rám mire én csak megráztam a fejem. – Akkor jó. Megyünk megkeresni a többieket? Úgy látom, már végeztél Lola.
- Igen végeztem, mehetünk. – mondta és felálltunk. Lola elindult előttünk, mi pedig kézen fogva mögötte.
- Itt nem gond, ha meglátnak? – kérdeztem.
- Itt nem. Itt nem árul el minket senki. – mosolygott. – Ugye nem baj, hogy ma el kellett mennem?
- Dehogyis. Megértem. – pusziltam meg.
- Akkor jó. Ígérem, hogy már csak a tiéd vagyok holnapig. –húzott magához.
- Annak örülök. – nevettem, majd beléptünk a szobába. Bence-ék még mindig ott voltak , de már volt velük egy férfi akit nem ismertem.
- Helló. – köszönt nekik Krisztián és lepacsiztak.
- Kicsim ő Attila a Viva igazgatója, Attila ő itt Viki a barátnőm.
- Nagyon örülök. – nyújtotta a kezét.
- Én is. – fogadtam el, majd leültünk egy kanapéra.
- Ti most akkor jártok? – kérdezte Bence.
- Igen. – válaszolta Krisz, és rám mosolygott.
- Mióta? Erről miért nem tudok? – nézett ránk nagy szemekkel.
- A nagy koncert óta. Azért nem tudsz róla, mert nem akartuk nagy dobra verni.
- Egyébként ti hol ismerkedtetek meg? – szólt közbe Attila.
- Mi már régóta ismerjük egymást. Tomika unoka tesója vagyok. – válaszoltam.
- Tényleg? Ezt nem tudtam. Te is itt laksz Pesten? – kérdezősködött tovább.
- Nem. Nyíregyházán lakom.
- Az nincs közel. Akkor nem is nagyon gyakran tudtok találkozni nem?
- Nem, főleg ameddig Viki nem érettségizik le. – mondta most helyettem Krisztián, mire én csak bólogattam.
- Most fogsz érettségizni? Aztán pedig milyen egyetem?
- Igen most fogok. Hát érdekel a kommunikáció és médiatudomány.
- Mint műsor vezető?
- Akár. – bólogattam.
Egy kicsit még beszélgettünk és a többiek is bekapcsolódtak, de nem sokára elindultunk haza. Mire hazaértünk, már fél 4 volt.
- Van valami programotok? – kérdezte Tamás.
- Nincs./ Menjünk vásárolni. – vágtuk rá egyszerre.
- Te vásárolni akarsz? – nézett rám Krisztián.
- Igeeeen. Lécciii. – nyújtottam el a szavakat.
- Jó rendben, de akkor menjünk az Árkádba jó? – egyezett bele.
- Nekem mindegy hová megyünk csak ne a Westend-be.
- Oké. Mindjárt jövök, csak átveszem a trikómat. – mondta Krisz, majd elment a szobájába.
- Szuper, ha nektek meg van a programotok. Minden happy, már csak azt kéne kitalálni, hogy mit csináljak még 1 óra hosszát. – nevetett Tamás.
- Miért mi lesz 1 óra múlva? – kérdeztem.
- Koncertre megyek Kecskemétre.
- Ja, értem.
- Mehetünk? – jött ki Krisztián.
- Igen, persze. – mondtam.
- Akkor, szia Tamás. – köszöntünk el, majd elindultunk.
|
36. fejezet |
Wiky |
2012.02.17. 06:00 |
|
Bent Tomika mindenkivel lepacsizott akivel találkoztunk. látszott, hogy mindenki ismeri őt itt. Bementünk egy szobába ahol ott volt Lola és Bence.
- Csááá. – kiáltotta Tomika.
- Sziasztok. – köszöntem én is. Lolával megöleltük egymást, majd a Bencével is.
- Mizu? Ti mit kerestek itt? – kérdezte Bence.
- Láttam neked twitteren, hogy itt vagytok. Unatkoztunk otthon mert a kölyök Orsival van valahol. Eljöttünk csak úgy. – mondta Tamás.
- Viki nem jössz le velem a büfébe? – nézett rám Lola.
- De, tőlem mehetünk. – egyeztem bele és ott hagytuk a fiúkat mi pedig eljöttünk. A büfébe vett magának egy narancs levet és egy szendvicset, majd leültünk.
- Te nem kérsz semmit? – kérdezte.
- Nem. Én ettem útközben. – válaszoltam és megcsörrent a telefonom.
- Igen? – vettem fel anélkül, hogy megnéztem volna ki keres.
- Szia. Mit kerestek ti a Vivába? – szólt bele Krisz.
- Tomika bejött Bencéhez, én pedig jöttem vele. Te már végeztél? – kérdeztem.
- Igen. Már úton vagyok. Kb. 20 perc és ott leszek.
- Akkor jó. Majd találkozunk. – mondtam és letettük.
- Ez SP volt? Jön ide?
- Igen. – mosolyogtam.
- Egyébként mesélj, mi van veletek? Amikor utoljára láttalak akkor nagyon haragudtál rá. – nézet rám kérdő tekintettel mire én csak elnevettem magamat. – Ne már, ne nevess. Inkább mesélj. – bökött meg.
- Hát kibékültünk. – somolyogtam.
- Viki! Ne csináld már, hogy mindent kikel belőled húzni. Mesélj!
- Hát a koncert után vasárnap megbeszéltük a dolgokat, hogy mi is van köztünk. Elmondta, hogy már régóta érez valamit irántam és én is elmondtam neki, hogy én mit érzek.
- Akkor most jártok vagy mi? – tágultak ki a szemei.
- Igen. – mosolyogtam.
- Úr isten. Ez nagyon jó. De azé ez durva, hogy már 3 hete és én csak most tudom. Te meg SP? Fú. – nézett még mindig értetlenül.
- Elmondtam volna, hogyha találkozunk, de megbeszéltük, hogy nem verjük nagy dobra. Meg amúgy is. Mi ez, hogy mindenki így meglepődik? Ennyire lehetetlen vagy micsoda? – kérdeztem.
- Dehogyis, csak ti már régóta ismeritek egymást és nagyon jó barátok voltatok meg minden. meglepődtem. Szerintem nagyon illetek. Mindig is mondtam neked, de te csak kiröhögtél.
- Tudom, de azóta változott egykét dolog. Csak az a baj, hogy ameddig nem lesznek az érettségik és tanulnom kell, addig kevesebbet találkozunk. – fintorogtam.
- Az tényleg elég rossz, de az érettségik után majd már többször feljöhetsz. Mikor is lesznek? – kérdezte.
- Ballagás lesz most április 29-én, az írásbeli az május elején, aztán a szóbeli csak június közepén. Van még időm. – mondtam.
- Miből érettségivel?
- Magyar, angol, töri, német, biológia. – válaszoltam.
- Húú. Biosz? Az minek?
- Szeretem a biológiát. Az egyik kedvencem és tudom is. Lehet még egyszer valamikor jól jön. – nevettem.
- Na megjött a lovagod. – nézett a hátam mögé Lola. Hátrafordultam pont akkor amikor Krisztián is észrevett minket. Elmosolyodott, majd elindult felénk.
|
35. fejezet |
Wiky |
2012.02.12. 13:22 |
|
Reggel, amikor felébredtem az első amit észrevettem, hogy Krisztián már nincs mellettem, helyette csak egy cetli volt a párnáján.
” Ne haragudj, de elkellett mennem és nem volt szívem felébreszteni olyan aranyosan aludtál. Majd, ha felébredtél hívj. Szeretlek.”
Elmosolyodtam rajta, majd előkerestem a telefonomat. Kicsit meglepődtem, hogy már 11 óra. Gyorsan kikerestem Krisztián számát és már hívtam is.
- Szia. Felébredtél? – szólt bele.
- Szia. Még nem teljesen, de iszok egy kávét és jól leszek. – nevettem.
- Akkor jó. Habár nyugodtan aludhatsz még.
- Nem-nem. Már nem akarok. Te mikor jössz? – kérdeztem.
- Nem tudom. Szerintem még fél óra. Maximum 1. Ne haragudj, hogy ott hagytalak egyedül, de Orsi hívott és elkellett jönnöm. Ígérem sietek.
- Ugyan semmi baj. Nem vagyok egyedül úgy hallom, hogy már Tomika itthon van.
- Akkor ellesztek. Megyek amint tudok, de nekem most mennem kell. Szeretlek. – köszönt el.
- Én is téged. Szia. – mondtam, majd letettem.
Felkeltem az ágyból és kimentem. Megcéloztam Tomika szobáját, majd benyitottam. Épp telefonon beszélgetett valakivel. Kiakartam menni, de amint észrevett intett, hogy üljek le. Leültem az ágyára és vártam amíg leteszi.
- A kölyök még alszik? – kérdezte miután letette.
- Nem. Nincs itthon. Orsi hívta elkellett mennie. – válaszoltam.
- Mikor jön?
- 1 óra kb. Addig mit csinálunk? Én éhes vagyok. Te nem? – néztem fel rá, de ő már a számítógépje előtt ült. Vártam a válaszát, de nem figyelt. – Tomika! – kiáltottam neki.
- Mi? Ja, bocsi. Mit is mondtál? – figyelt végre rám.
- Azt kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes.
 - Kicsit. Nekem most el kell mennem, de gyere velem. Útközbe beugrunk egy pékségbe és eszel. Jó? – kérdezte.
- Hová?
- Vivába. Majd írunk Krisztiánnak, hogy jöjjön oda.
- De nem is ismerek ott senkit. – fintorogtam.
- Dehogyisnem. Ott lesz Lola, Brasch Bence és Esztivel is találkoztál már. – mondta miközben a szekrényében túrt.
- Hát jó, megyek felöltözök.
Átmentem Krisztián szobájába és felöltöztem. Felvettem egy halvány rózsaszín hosszú felsőt, egy szürke leggings-et, majd a nyakam köré tekertem egy hozzáillő sálat. Tettem fel egy kis sminket, fújtam magamra a kedven parfümömből,a hajamat pedig csak kifésültem és szabadon hagytam. Miután kész lettem visszamentem Tamáshoz.
- Kész vagyok. Tőlem mehetünk. –szóltam neki.
- Oké, egy perc. – motyogta.
Abból az 1 percből természetesen 15 perc lett. Még, hogy a lányok készülődnek sokáig.
- Végre. Örülök, hogy még ma elindulunk. – mondtam miután kimentünk az ajtón.
- Na gyere ne nyafizz. – nevetett, mire én csak fejbe kólintottam.
Először elmentünk egy pékségbe ahol végül Tomika is vett magának egy sütit, majd egy kávézóba ahol kértünk elvitelre 2 kávét. Miközben az autóban elfogyasztottam a sajátomat írtam Krisztiánnak egy sms-t, hogy hol leszünk. Nem sokkal később meg érkeztünk a vivába.
|
34. fejezet |
Wiky |
2012.02.12. 13:20 |
|
Miután Krisztián megrendelte a kaját, elment zuhanyozni én pedig a szobájába néztem addig a tévét. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett rajta egy bő tréning gatyába, de a felső testét nem takarta semmi.
-Ne már, hogy még nem jött meg a kaja. – mondta miközben legnagyobb sajnálatomra felvett egy pólót.
- Én is éhes vagyok már. – mire kimondtam pont csengettek. Krisztián kiment, kifizette, majd visszajött.
- Tessék itt a salátád. – nyújtotta át, miközben leült mellém. Csendben kezdtünk el egymás mellett enni.
- Ez után mit csinálunk? – kérdeztem.
- Nem tudom. Nekem mindegy. Lényeg, hogy veled csináljam. – mosolygott, mire én hozzábújtam és így ettem tovább. Miután mindketten befejeztük az evést úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet.
- Figyelj előbb én is lezuhanyozok jó? Addig válaszd ki a filmet.
- Oké.
Kivettem a táskámból a pizsamámat, majd elmentem zuhizni. Hamar kész lettem lemostam magamról a sminket, majd visszamentem hozzá.
- Akkor mit nézünk? – kérdeztem miközben bebújtam az ágyba.
- Terhes társaság? Láttad már?
- Nem, de azt mondják jó.
- Majd meglátjuk.
Betette a DVD-t a lejátszóba, majd befeküdt mellém. A filmet szorosan összebújva néztük. Elég jó volt. Sokat nevettünk rajta.
-Ez jó volt. – mondta Krisztián a film végén.
- Aha, szerintem is. – bólogattam, majd felültem és kiszálltam az ágyból.
- Hová mész?
- Konyhába. Szomjas vagyok.
- Én is.. – jött utánam.
A konyhába kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy baracklevet.
-Ez jó lesz? – mutattam fel, mire ő csak bólintott. Kitöltöttem 2 pohárba, majd az egyiket átnyújtottam neki én pedig a konyhapultnak dőltem. Beleittam és azt vettem észre, hogy Krisztián furcsán bámul.
- Héj mi van? – kérdeztem tőle zavartan, de ő nem szólt semmit csak közelebb jött hozzám. Az innivalómat kivette a kezemből letette a pultra és megcsókolt. Már egy ideje csókolóztunk amikor elkezdte simogatni a derekamat. Ujjai először csak a pólóm anyagán siklottak, majd áttértek az alatta levő bőrfelületre is. Amikor megéreztem a hideg újait a derekamon, kirázott a hideg, az ajkamba haraptam, lehunytam a szemeimet a karjaimat pedig átfontam a dereka körül. Ajkaik vadul simultak egymáshoz, nyelveik összefonódtak. Az ujjaival a bőrömet cirógatta, míg az én tenyerem a mellkasán haladt végig.Ajkaink szétváltak egymástól, majd mélyen egymás szemébe néztünk.
- Szeretlek. - súgta a fülembe.
- Szeretlek. –súgtam én is. Krisztián elmosolyodott, majd ismét megcsókolt, ám ezúttal nem csak a számat, hanem a nyakamat is célba vette. Forró ajkai bőrömhöz tapadtak, és apró, nedves csókokkal haladt a vállam felé, miközben csípőnk szorosan egymáshoz simult. Krisztián megragadta a combjaimat, majd a pultra ültetett. Lábaimmal körbefontam a derekát, és viszonoztam a csókokat. Felsőtestével fölém emelkedett, egyik kezével magához szorított , a másikkal gyengéden karmolt a combjaimba. A szemeimet lehunytam, majd egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Aztán amikor Krisztián már egyre lejjebb haladt, mintha valami csengő megszólalt volna a fejembe, zihálva eltoltam magamtól.
- Krisz… elég…! –szóltam levegő után kapkodva.
- Ne haragudj. –mondta, majd kicsit hátrébb állt. Az arca kipirult, és levegő után kapdosott. Megfogta a kezemet, én pedig lehuppantam a pultról.
- Nem haragszom, csak én.. még.. szóval.. – habogtam a földet nézve.
- Héj, semmi baj. Tudom, nyugodj meg. Semmit sem fogok erőltetni. – kezével gyengéden felemelte a fejemet, rám mosolygott majd egy kis puszit nyomott az arcomra.
- Köszönöm. – bújtam hozzá.
- Na gyere, menjünk aludjunk inkább jó? – kérdezte, mire én csak bólintottam. Bementünk a szobájába, lefeküdtünk az ágyra, majd szorosan összebújtunk, és egy halk jó éjt után el is aludtunk.
|
33. rész |
Wiky |
2012.02.05. 17:22 |
|
Reggel Krisztián gyengéd simogatására ébredtem. Nyöszörögve nyitottam ki a szememet, és megláttam Őt. Édesen mosolygott, és apró csókokkal hintette be arcomat.
- Ne nézz így! – ásítottam.
- De olyan szép vagy. – bújt közelebb.
- Ne kezd megint. – nyavalyogtam. – Egyébként, miért nem alszol? Mióta vagy fent? Miért nem ébresztettél fel?
- Mert nem vagyok álmos. Kb egy órája, és mert olyan aranyosan aludtál.
- Jó mentség. – nevettem, és apró csókot nyomtam szájára. A csókból csókolózás lett, a csókolózásból pedig….. Krisztián lassan rám gördült és már a pizsamámat húzta volna fel, amikor éppen, hogy csak pár centire, de eltoltam magamtól.
- Krisz. – suttogtam remegő hangon. – Tegnap miben egyeztünk meg? – de mintha csak nem is szóltam volna, folytatta. Nem volt könnyű, de muszáj volt leállítanom. – Krisztián, kérlek. – erőltettem hangot a torkomra, és eltoltam magamtól, mire ó csak sóhajtott, és kezét a párnába verte pont a fejem mellett. Ahogy hallottam a keze csapódását, megremegtem. Szemeimet lecsukva fújtam ki lassan a levegőt. Egy szót sem szólt, csak csendben legördült rólam, és az ágy szélére ült. A hangulat a tetőfokra hágott, a szinte vágni lehetett a feszültséget. Bátorságot véve magamon, felültem az ágyon, és közelebb húzódtam hozzá. Lábamat a dereka köré fontam, és ajkamat csupasz hátához érintettem.
 - Kicsim. – suttogtam. – Most haragszol?
- Nem, nem erről van szó. – simogatta meg aranyosan a karomat, amivel derekát öleltem át. – Csak tudod, az elmúlt napokban csak ezt hallom. Mintha egy falat építettél volna magad köré, és még engem sem engedsz át rajta. Fáj, hogy mindig csak az elutasítást kapom.
- Tudod, hogy nem erről van szó. – bújtam oda hozzá még közelebb. Annyira sajnáltam. Teljesen igaza volt, az elmúlt napikban így is keveset voltunk együtt, ráadásul mindig leállítottam, ha olyat csinált. Ő pedig minden egyes alkalomnál, szinte az első szóra visszavonulót fújt.
- Sajnálom a párnás dolgot. Remélem, nem ijesztettelek meg. Nem tudnálak bántani. – fordult felém.
- Tudom, semmi baj. – mosolyogtam rá.
- Mindig csodálkozom rajta, hogy tudod megbocsátani minden hülyeségemet. – húzta el a száját. – Meg sem érdemellek.
- Ne mond ezt. – simogattam meg az arcát, de csak sóhajtott egyet, és lesütötte szemeit. – Gyere. – felálltam az ágyról, és a kezemet nyújtottam felé. Értetlenül nézett rám. – Csak gyere. – majd megfogta a kezemet, én pedig húzni kezdtem magam után a fürdőszobába. Kinyitottam a szobaajtót, egyenesen átsétáltam a folyosón, és behúztam magammal a fürdőbe. Szembeállítottam a tükörrel és beálltam mellé én is.
- Látod ezt? – kérdeztem, miközben karjai közé bújtam.
- Mit? – kérdezte mosolyogva.
- Nézd meg jól. Mit látsz?
- Magunkat. – nevetett.
- Én tudod, mit látok? Egy párt, akikről messziről lerí, hogy szeretik egymást. Egy srácot, aki túlon túl tökéletes. Kedves, okos, céltudatos. Vannak tervei a jövőjével kapcsolatban, és nem csak úgy éli a kis életét. És mellette az a lány? A világ legszerencsésebbnek mondhatja magát, mert ez a srác őt szereti.
Köszönöm. – hajolt közelebb hozzám. Csókja gyengéd volt, és szenvedélyes. Kezét a derekam köré fonta, én pedig a hajába túrtam. Ismét bebizonyosodott, hogy nem tud magán uralkodni. Combomba markolt, felemelt, és felrakott a csapra. Lábamat csípője köré fontam, így húzva magamhoz még közelebb. Egy határozott mozdulattal levette rólam a felsőmet, és elégedetten nézett végig rajtam, majd újra megcsókolt.
Kölyök – suttogtam ajkaiba. – Ne itt.
|
32. rész |
Wiky |
2012.01.24. 16:52 |
|
Elmentünk Szandrával bevásárolni. Mindent megvettünk, amire úgy gondoltuk, hogy szükségünk lesz, meg persze azt, amire nem. Szatyraink üdítővel, chipssel, gumicukorral, és más hasonló rágcsálnivalókkal volt tele. Hazafelé még megálltunk egy boltba, mert Szandra kinézett magának egy új ruhát. Megvettük, és már mentünk is tovább a cukrászdába. Gyorsan felvettük a tortát, és egyenesen hazafelé vettük az irányt. Felcipeltük a szatyrainkat a házba. A fiúk már nem voltak otthon. Egyedül Bence segített nekünk, de nemsokára Ő is elment Barbiért. Mi ketten pedig előkészítettünk mindent estére……
- Máris megyek! – kiáltotta Szandra, amikor meghallotta a csengő hangját. – Sziasztok, gyertek be!
- Sziasztok csajok. – mosolyogtam.
- Viki? Tényleg te vagy az? – csodálkoztak.
- Mit mondjak. Felnőttem az elmúlt években. – nevettem.
- Gyertek, menjünk be a szobába. – invitálta bentebb őket Szandra. Miután elhelyezkedtünk, és megkínáltunk mindenkit mindennel, hangos beszélgetésbe kezdtünk.
- Tehát a szabályok a követezőek! – kezdtem bele. – Lehetőleg ne fordítsátok fel a házat! Ez itt az én szobám, itt lesztek egész este. Azt csináltok, amit akartok, viszont, a többi szobába tilos az átjárás! – vázoltam fel a helyzetet. Közbe Bencéék is befutottak. Megismerkedtünk Barbival is. Igazán kedves, aranyos lánynak tűnt. Segítőkész volt, és látszott rajta, hogy igazán szereti a Bencét. Nem csak azért van vele, mert híres. Közben Tamás is hívott, hogy szóljon, elindultak, és ha ideérnek, küld egy SMS-t, hogy engedjem be őket.
- Hozok még chipset. – álltam fel a fotelból.
- Segítek! – jött utánam Bence. A konyhába érve, én nekiálltam keresni a chipses zacskókat. – És? Mit gondolsz róla? – kérdezte bátortalanul.
- Őszintén? – és leültem az asztalhoz. – Aranyos lány. Kedves, barátságos. Látszik rajta, hogy tényleg téged szeret, és nem a hírnevedet.
- Úgy örülök, hogy ezt mondod. Annyira féltem, hogy nem fogod kedvelni. – mosolygott.
- Bencus!
- De tényleg. Elvégre olyan vagy, mintha a nővérem lennél. Éppen ezért is fontos a véleményed.
|
31. rész |
Wiky |
2012.01.22. 14:53 |
|
Másnap reggel Krisztián csókjaira ébredtem. Nyűgösen dörzsöltem meg szemeimet, mire ő csak halkan kuncogott. Lassan nyitottam ki a szemem, és Krisztiánnal találtam szembe magam. Mosolyogva nyomott csókot a számra.
 - Szép jó reggelt. Hogy aludtál?
- Igazán jól, mivel itt voltál mellettem. Hosszú ideje nem volt arra példa, hogy a karjaidban aludjak el. Arra meg főleg nem, hogy csókjaidra ébredjek.
- Ha tehetném, egy percre sem hagynálak magadra. – válaszolta, majd újból csókot lehelt ajkaimra. – Gyönyörű vagy.
- Ne már!. – válaszoltam kislányos zavaromban, és fejemet a párnába temettem.
- Kicsim, ne csináld már. – próbált a szemembe nézni, de nem hagytam neki. – Tényleg nagyon szép vagy.
- Képzelem. – dünnyögtem a párnába.
- Ne légy már ilyen. – nyafogott.
- Én? Te piszkálsz. – emeltem fel a fejem.
- Baj, hogy nekem te vagy a világon a legszebb?
- Ne hozz zavarba.
- De szeretlek. – mondta kisfiús hangon.
- Én is. – és közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink pár centire voltak egymástól. Gyengéden csókoltam meg, de ő nem érte be ennyivel. Egyre vadabbul csókolt, miközben keze a lóm alá tévedt. Óvatosan rám gördült. Már a pólómat vette volna le, amikor Tomika és Bence rontott be a szobába.
- Bocsánat, nem tudtuk, hogy…. – szabadkozott Bence.
- Kölyök, azért óvatosan. Viki egy gyenge, törékeny nő. És srácok, azért nem szeretnék még keresztapa lenni.
- Tamás, takarodj! – dobta fejbe egy párnával Krisztián. Óvatosan lelöktem magamról Krisztiánt, és nyakig betakaróztam.
- Amúgy, miből gondolod, hogy te lennél a keresztapja? – kérdezte Krisztián és felkönyökölt mellém az ágyon.
- Miért ki más lenne? – mosolygott Tamás.
|
30. rész |
Wiky |
2012.01.19. 20:32 |
|
A következő pár nap hamar eltelt. Krisztiánnal alig találkoztam. Pörgött az élet, belekerülünk a mókuskerékbe, és alig volt pár perc nyugtunk. Amikor felkeltem, már nem, amikor lefeküdtem, még nem volt otthon. A nap közbeeső óráiról nem is beszélve. Szinte szó szerint váltottuk egymást. Mikor ő megérkezett, én már indultam. Néha csak egy gyors pacsira futotta a lépcsőházban, vagy egy röpke csókra az ajtóban. Hiányzott a társasága, hogy csak ott legyen mellettem, arról nem is beszélve, hogy milyen jó lett volna vele szemtől szembe beszélgetni, nem pedig csak telefonon váltani pár szót. Egy dolog tartotta bennünk a lelket, hogy nemsokára vége ennek az időszaknak, és újra visszatérhetünk a mi kis „nyugodt” életünkhöz. Ez nem csak a kapcsolatunkat, hanem engem is próbára tett. Fáradt voltam, egyre nehezebb volt reggelente kikelni az ágyból, elindulni, és szinte egész nap meg sem állni. Lehet, hogy a szívem még örültem is neki, mert így legalább nem volt időm azon gondolkodni, aggodalmaskodni, hogy mi lesz így a kapcsolatunkkal. Mivel állandóan úton voltam, a napok is gyorsan elteltek, és eljött az a bizonyos fotózás napja is.
- Sziasztok. – köszöntem a többieknek a stúdióban.
- Szia, menj a sminkbe, meg a fodrászhoz, aztán öltözz át. – utasítottak. Így is tetem. Amikor már a fodrásznál ültem, Orsi jött oda hozzám.
- Na, csajos, hogy állsz? – mosolygott. Én csak kétségbeesetten néztem rá a tükörből.
- Ne izgulj, fog ez menni. – bíztatott. – Nem ez lesz az első fotózásod.
- Tudom, de Gábor olyan jó fotós volt. Már szinte fél szavakból megértetem, hogy mit akar. Elég volt, ha rám nézett, és a szemeiből ki tudtam olvasni mindent. – sóhajtottam.
- Már nem tehetünk semmit. Ő mondott fel, nekünk pedig szükségünk van egy új fotósra.
- De még azt sem tudom, hogy ki Ő. Nem tudom, hogy nő, vagy férfi, idős vagy fiatal. Még a nevével sem vagyok tisztában.
- Ne izgulj már ennyire. Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám úgy, mint aki tud valamit, amit velem még nem közöltek.
Mikor elkészült a hajam és a sminkem, bementem az öltözőbe, hogy átvegyem a ruhámat. Kritikus szemmel vizsgáltam magam a tükörben, amikor kopogtattak.
- Szabad. – szóltam oda miközben egy köntöst kerestem.
- Szia. – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött. Ahogy megfordultam, megláttam Krisztiánt.
- Szia! – ugrottam a nyakába. – Mit keresel itt?
- Dolgozom. – nevetett.
- Te vagy a fotós? – csodálkoztam. Majd szépen lassan minden leesett, hogy miért nem mondták meg, hogy ki lesz a fotós, hogy miért mondta Orsi, hogy ne aggódjak, nem lesz olyan rossz.
- Nem is örülsz neki?
- Viccelsz!? Annyira hiányoztál már. – bújtam hozzá még közelebb.
- Akkor gyere, legyünk túl rajta. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb lehetünk kettesben.
- Mára már nincs koncerted?
- Nincs. Csak a tied leszek. – suttogta az ajkaimba, és megcsókolt. Olyan rézéki volt, mint még soha, érezhető volt rajta, hogy már nagyon hiányoztam neki. Gyengéd volt, de mégis szenvedélyes. Már annyira vágytam a csókjára, mármint egy igazi csókra. Az elmúlt egy hétben, nem igen részesültem ilyes fajta kényeztetésben.
- Menjünk, mert még a végén kísértésbe esem. – nevettem.
A fotózás az elején jól haladt. Egy új valóság show-hoz készítettünk promóciós képeket. A munkatársak nagyon aranyosak voltak. Volt egy idősebb hölgy, aki az anyós szerepét testesítette meg, és volt egy magas, izmos srác, aki a férdimodell volt. Mindkettőjükkel nagyon jól kijöttem, így a munka gyorsan haladt…..vagyis csak haladt volna, ugyanis Krisztián sokat akadékoskodott. Gondolom, nem tetszett neki, ahogy Zoli, a férfimodell, hozzám ér, közelebb kerül hozzám. Abszolút megértetem őt, mivel én sem néztem volna jó szemmel, ahogy egy másik lánnyal ölelkezik, kerül kapcsolatba, még akkor sem, ha tudom, hogy csak egy kép kedvéért néz rá úgy, érinti meg.
- Állj! Tartsunk egy kis szünetet. – túrt a hajába idegesen Krisztián. Odadobta a gépét a stáb egyik tagjának, nemi s törődve vele, hogy vajon elkapja-e. Idegesen ment fel az emeletre egészen a háztetőre. Nem voltam benne, hogy jó ötlet, de követtem. Mire én is felértem, Krisztián a falhoz támaszkodva nézte a várost. Ahogy kiléptem a tetőre, és megláttam kicsit megtorpantam. Igyekeztem erőt venni magamon, és a korláthoz sétálni. Pár percig csak álltunk néma csendben.
- Szép napunk van. – próbáltam oldani a köztünk lévő felszültséget.
- Ühüm. – állt mellém.
- Mit gondolsz az eddigi képekről? Jók lesznek? Sokáig kell még itt lenni? – érdeklődtem.
- Ideje menni. – majd elengedte a korlátot, és elfordult.
- Valami baj van? – fogtam meg a kezét, és magam felé fordítottam. Ahogy a szemébe néztem, tekintete ellágyult. A térdeim megrogytak, szívem hevesen vert. Félve néztem rá.
- Semmi. – suttogta. Ajaki lassan közeledtek felém. Éreztem a szikrákat közöttünk. Ajkaink lassan összeértek. Egyik kezét a derekam köré fonta, másikkal a hajamba túrt. Halkan sóhajtottam, és nyaka köré fontam karomat. Önfeledt csókolózásba kezdtünk…. A varázs akkor szűnt meg, mikor ajkaink eltávolodtak egymástól. Még mindig szorosan ölelt magához.
- Az előbb, még menni akartál. – mosolyogtam rá.
- Az az előbb volt, de igazad van. – sóhajtott.
- Krisztián. – húztam vissza magamhoz. – Ugye tudod, hogy szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban. Már nem tudnék élni nélküled. Nem lennék képes megbántani téged. – magyaráztam.
|
29.rész |
Wiky |
2012.01.19. 20:29 |
|
A reggel ugyanúgy indult, mint minden másik, vagyis csak én hittem azt. Álmosan dörzsölgettem szemeimet, amikor derültégből villámcsapás, eszem jutott a tegnap este. Ijedtem ültem fel az ágyon. Nagy kő esett le a szívemről, amikor felismertem az ismerős barna falakat. Megnyugodtam, hogy nem Szakosnál töltöttem az éjszakát, habár fogalmam sem volt róla, hogy kerültem haza. A szobába körülnézve Krisztiánnak még csak nyomát sem láttam. Nagyon hiányzott, hogy nincs mellettem, de tudtam, hogy itthon van, és pillanatok kérdése, hogy visszajöjjön hozzám, így visszafeküdtem az ágyba, és csak vártam, hogy nyíljon az ajtó, de semmi. Végül nem bírtam tovább, és kikecmeregtem az meleg ágyból.
A nappaliba érve arcomra széles mosoly húzódott. Az én kis szerelmem összekuporodva aludt a kanapén, akár csak egy kisgyerek. Egy ideig, csak mosolyogva figyeltem, ahogy nagyokat szuszog, majd úgy döntöttem, mégis csak felébresztem. A kanapé nem túl kényelmes, és ha nem piheni ki magát a kellő képen…inkább bele se gondolok, hogy milyen lesz. Így is elég rossz természete van…
- Édesem. – suttogtam, miközben arcát simogattam. – Gyere be a szobába, az ágyad mennyivel kényelmesebb már. – mosolyogtam, de nem jött válasz, így újra próbálkoztam. – Krisztián. – mondtam kicsit hangosabban, de megint csak semmi. Kurdarcomba beletörődve, inkább magára hagytam, és bementem a konyhába egy bögre káváért. Kitöltöttem magamnak, egy szép nagy bögrényit, majd leültem az asztalhoz. Azon törtem a fejem, hogy mit kéne reggelizni, amikor Tamás botorkált befelé kómásan a konyhába. Annyira álmos volt, hogy még észre sem vett. Szemeit dörzsölgetve sétált el egyenesen mellettem.
- Tamás. – köszöntem. Annyira megijedt, hogy kis híján, a kávét is kiköpte.
- Viki! Hogy az a… többet ne csinálj ilyet. Mögém osonsz, és még meg is ijesztesz. – hüledezett.
- Nem osontam én! Itt ültem, csak egyesek éjszaka nem alvással foglalkozta, így most fáradtak. – mosolyogtam rá.
- Bocsi, de tényleg nem aludtam túl sokat. – ásított. – Tudod..
- Inkább nem akarom tudni, hogy min dolgoztál. – nevettem.
- Pedig tudom, hogy fúrja az oldaladat a kíváncsiság, de arról nem beszélek. – nevetett.
- Még szerencse.
- Amúgy Szandra szülinapján gondolkoztam. Kéne szervezni valami bulit nem? – nézett rám kérdően.
- Igazából, már vannak tervei, csak még titeket nem kérdezett meg róla.
- Tényleg, mi?
- Azt majd ő elmondja, majd ha mindenki felébredt. – mosolyogtam. Majd felálltam, hogy elmossam a bögréinket, és hogy nekiálljak a reggelinek. Úgy gondoltam, pár szendvics tökéletes lesz.
- Megint összevesztetek a Kölyökkel? – kérdezte kétségbeesetten.
- Ne nézz így, nem történt semmi. – mosolyogtam rá. – Miből gondolod ezt?
- Akkor miért alszik a kanapén?
- Fogalmam sincs. – vontam meg a vállam.
- Akkor nem te dobtad ki?
- Mert csakis Tomika. – nevettem.
- Jó reggelt. – nyújtózkodott Szandra. – Kávét!
- Talán kérek szépen?!
- Én is kapok? Meg egy szendvicset is kérnék szépen. – kérdezte mosolyogva Bence.
- Mi vagyok én pincérnő?
- Most hogy mondod, szívesen megnéznélek egy rövid pincérnőszerkóban. – nevetett Tamás, mire Szandra gyengéden fejbe vágta.
- Ne légy féltékeny! – dörzsölgette fejét Tamás.
- Nem vagyok az, de akkor se mondj ilyet a Vikinek, illetlenség. – okította Szandra.
- Ugyan Szandra, már megszoktam. – mosolyogtam, miközben egy nagy tányért tettem le az asztalra, mely tele volt szendvicsekkel. – Jó étvágyat.
- Istennő vagy. – húzott magához Bence.
 - Ugyan, semmiség. Megyek, felébresztem Kölyköt, mert Szandra szeretne valamit kérni tőletek. – mosolyogtam, majd egy bögre kávéval a kezembe kimentem a nappaliba. Krisztián még mindig mélyen aludt, feje a párnába volt temetve. Letettem a bögrét az asztalra, és megpróbáltam felébreszteni. Halkan szólítgattam, miközben az arcát és a hátát felváltva simogattam.
- Krisztián, hasadra süt a nap. – adtam apró puszit arcára.
- Neked is szép jó reggelt. – dörzsölte meg álmos szemeit mosolyogva. Majd felölt, és az ölébe húzott.
- Krisztián, ha megint rám borítod a kávét. – fenyegette, ugyan is időközben felvettem a bögrét, hogy odaadjam neki.
- Akkor mi lesz, meg büntetsz?
- Akár. – mosolyogtam rá.
- Hm…és mi lesz a büntetés? – kérdezte kacéran, miközben egyre közelebb hajolt.
- Pont nem az, amire te gondolsz. – toltam el magamtól.
- Miért? Mire gondolok? – mosolygott tovább és újra elkezdett közelíteni. Ahogy a szemibe néztem, már nem tudtam ellenkezni, habár, az őszintét megvallva nem is akartam.
- Gyere reggelizni. Szandra is szeretne veled beszélni. – suttogtam a csók végén.
- Menjünk. – adott egy utolsó puszit, és bementünk a konyhába.
- Mi van Kölyök, kidobtak az ágyadból? Vége van a jó világnak. – poénkodott Tomika.
- De vicces kedvében van valaki. – dünnyögte Krisztián miközben leült egy székre.
|
28.rész |
Wiky |
2012.01.17. 20:45 |
|
Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem valami kényelmes, de mégis elegáns ruhát. A hajamat kivasaltam, és hátratűztem. A szememet enyhén füstösre kifestettem. Majd ránéztem az és megállapítottam, hogy ha most nem indulok el, biztos, hogy elkések. Felkaptam a táskámat és elindultam. A városban elég nagy dugó volt. Araszolva mentem végig az Andrási úton. 20 perc késéssel, de csak befutottam
- Bocsánat, de a városban olyan forgalom van. Képtelenség így közlekedni. – szabadkoztam.
- Látom rossz hatással van rád a Kölyök, de mond, hogy ők időben elindultak. – zsörtölődött Orsi. Igen…ő lett a menedzserem. Krisztián jó ötletnek találta a dolgot, ő is benne volt. Végül csak meggyőztek. Végül is csak jól jártam Orsival. Kedves, aranyos, jól kijövünk egymással. Mindig mindent elintéz nekem, amire megkérem. Tudom, néha kikészítem egy-egy ilyen késéssel, de hamar túlteszi magát rajta.
Elindulni elindultak időben, viszont azt, hogy oda is értek, azt már nem tudom. – vontam vállat.
- Na jó. Mindegy is. – sóhajtott.
- És, miről maradtam le? – foglaltam helyet én is az asztalnál.
- Éppen az egyik jövő heti igazán fontos fotózást beszéltük. – magyarázta Márk, a cég főnöke.
- Értem. És milyen fotózás is lenne ez?
- Az egyik kereskedelmi csatornán most induló műsorához készítenénk promóciós fotókat. Később lehet szó reklámfilmről is, de egyelőre a képeke kellenének. – mondta komoly hangon, egy idegen srác. Gondolom Ő a tv csatorna kapcsán lehetett ott, de lehet, hogy ő fog fotózni?
- És ki lenne a fotós? Szívesen beszélnék vele a koncepcióról.
- Azt egyenlőre nem árulhatjuk el. Még mi sem tudjuk biztosra. Már felkértünk pár embert, akik tényleg jók a szakmában. Egyenlőre a visszajelzésüket várjuk.
- Értem. – húztam el a számat.
Az elkövetkező 1 órában majd megült az unalom. Többnyire már nem szóltam hozzá a megbeszéléshez, néha ugyan kérdeztek valami, akkor csak lelkesen bólogatva hümmögtem. Orsi gyakran oldalba lökött, hogy figyeljek már, és ne a Twitterrel foglalkozzak. Ilyenkor sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, de csak pár percre. Mióta ismerem a Kölyköt, én is függő lettem. Már szinte egy percre sem válok meg a telefonomtól…
A megbeszélés végén nagyot nyújtózkodva álltam fel a székből. Orsi ezen csak mosolyogni tudott.
- Most mi van? – kérdeztem tőle nagyra nyílt szemekkel.
- Egyre kísértetiesebben hasonlítasz a Kölyökre. – ámélkodott. – Állandóan a telefonodat bújod, mindig mindenhol fáradt vagy, arról nem is beszélve, hogy milyen ügyesen elsajátítottad ezt a nézést. – Ettől persze tökre zavarba jöttem. Én észre sem vettem ezeket, a jeleket. Totál elvörösödve sütöttem le a szememet. – Jaj, nem azért mondtam. Tök aranyos, hogy ennyire szeretitek egymást. És már egyre jobban illetek is egymáshoz. – nyugtatgatott.
- Köszönöm. – mosolyogtam, bár még mindig zavarban voltam.
- Egyébként, találkozol még ma a Kölyökkel? Neki ma még Szakoshoz is le kell néznie. Légy szíves juttasd eszébe, mert biztos vagyok benne, hogy már elfejeltette.
- Tudok róla, és nyugi nem felejtette el. – mosolyogtam rá. – A stúdióban találkozok vele. Megkért, hogy kísérjem el.
- Akkor mire vársz még, indulás, nehogy már onnan is elkéss. – sürgetgetett.
- Megyek már. – nevettem. – De Orsi, ugye tényleg nem haragszol, amiért nem értem ide időben.
- Semmi baj, de máskor ne forduljon elő! – intett az ujjával fenyegetés képpen. Mosolyogva szálltam be az autóba, és már indultam is. Út közben megálltam egy mekinél, vettem valami kaját, meg kávét a fiúknak, kitudja, meddig lesznek fent, és biztosra veszem, hogy még ma a Krisztián nem sok mindent evett. Szerencsésen megérkeztem a stúdióhoz, megláttam Krisz autóját, így már biztos voltam benne, hogy itt van. Mivel a vásárlással nem számoltam, így innen is elkéstem. Úgy látszik, ez egy ilyen nap…. Mekis szatyrokkal a kezemben lépdeltem fel a lépcsőn. Már a folyosón hallatszott Krisztián hangja. Szólt valami zene, és azon vitatkoztak, sőt, sokkal inkább egymást túlkiabálva veszekedtek. Félve bár, de azért bekopogtam, és benyitottam az ajtón.
- Sziasztok. – köszöntem vidáman, mint aki semmit sem hallott. Amint észrevettek, Szakos lentebb vette a hangerőt, Krisztián pedig odajött hozzám, és apró csókot adott. Lettem a szatyrokat egy asztalra, és ahogy számítottam, a fiúk egyből neki estek. Mosolyogva figyeltem, ahogy, mintha semmi sem történt volna, beszélgetnek. Vidámak volta, nevetgéltek, viccelődtek. Hogy mit ki nem vált a férfiakból egy kis étel.
- Amúgy milyen napod volt? – kérdezte Krisz.
- Fárasztó. Elkéstem a megbeszélésről, aztán pedig legalább másfél órán át hallgattam, hogy mit beszélnek. A felét nem is értettem, a másik felére meg nem is emlékszem, mert a telefonommal voltam elfoglalva. – panaszkodtam. Krisztián csak aranyosan, az ő megszokott módján nevetett egyet, majd magához húzott, és beleültetett az ölébe. Ezzel a hírtelen mozdulattal sikerül is rám borítania a kávém felét.
- Krisztián, miért nem tudsz kicsit jobban vigyázni? – zsörtölődtem. – Az egy dolog, hogy te mindig leeszed magad, de engem miért kell?
- Ne légy már ilyen, csak jót akartam. Nem volt szándékos. – szabadkozott.
- Mintha csak a Kölyköt látnám. – nevetett Szakos.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
