42. rész |
Anna |
2012.02.14. 21:05 |
4 hónappal később
Álmosan kezdtem tapogatózni, ám szokás szerint hiába. Krisztián felén nem találtam senkit. A párnáján viszont felfigyeltem egy félbe hajtott lapra.
„Ne haragudj, királylány. Orsi hívott, muszáj volt mennem. Este remélem, találkozunk. Szeretlek: K.” – olvastam szavait. Kusza betűit látva mosoly kúszott arcomra. Felsóhajtottam, ideje elindulni az irodába. Mivel semmiféle állásajánlatot nem kaptam, ezért Krisztiánnak támadt egy olyan ötlete, hogy nyissam meg a saját rendezvényszervező irodámat. Nekem is tetszett ez a dolog, ezért belevágtam. Szerencsére hamar jó hírre tett szert a cég, sok visszatérő és új kliensem is volt. Ledobtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból, hatalmasat nyújtózkodtam. Megmosakodtam, megfésülködtem, feldobtam egy laza, de elegáns sminket. Mivel egy viszonylag fontos megbeszélésre készültem nem tudtam mit vegyek fel, tanácstalanul álldogáltam a szekrényem előtt. Végül egy elegáns fekete szoknya és egy halványkék ing mellett döntöttem. Nyár vége volt, de tombolt a hőség odakint. Beágyaztam, kicsit rendet raktam. Elpakoltam a szükséges iratokat a táskámba. Miközben az éjjeliszekrényen rendeztem el a dolgokat rápillantottam a vázára. Nyolc szál fehérrózsa állt benne, melyeket különös gonddal, óvatosan megszárítgattam az idők során. Mindet Krisztiántól kaptam és mindegyiknek nagyon, de nagyon örültem. Még most is mosolyt varázsol az arcomra, ha megláttam. Sok emléket hozott elő belőlem a látványuk. Mostanában szerencsére kevesebbet veszekszünk Krisztiánnal, próbáljuk normális hangnemben megbeszélni a problémáinkat. Az is nagyon sokat segített, hogy sokat tudtunk együtt lenni. Már-már olyan, mintha hozzám költözött volna. Persze most is hazajár, de az ideje nagy részét nálam tölti, szépen lassan a dolgait is áthordta hozzám. Ennek több oka is volt, az egyik az, hogy így gyakrabban láttuk egymást és meghittebb lett a kapcsolatunk, a másik pedig, hogy az új fotóstúdiója közel volt a lakásomhoz. De nem csak a lakástól nem volt messze, hanem az irodám is csak pár háznyival volt arrébb. Gyakran ugrott be hozzám, amikor épp nem volt dolga. Mikor már úgy láttam, hogy sikerült rendet varázsolnom elindultam dolgozni. Sikerült dugóba keverednem. Szerencse, hogy én nem kapom úgy fel ilyenkor a vizet, mint Krisztián. Előttem volt a kép, ahogy mérgesen szitkozódik, mintha attól előbb oda érne az adott helyre. Szép lassan beértem az irodába. Ez is az egy volt a saját iroda előnyei közül, nem volt főnököm, aki számon kérte rajtam a késést.
- Jó reggelt! – köszöntem az irodába lépve az asszisztensemnek, Heninek. Heni egy nagyon lelkes kezdő volt, de be kellett vallanom nagyon ügyes volt, akadt tehetsége a szakmához. Leültem az asztalom mögé. A rengeteg papírnak már a látványától is megfájdult a fejem, de nincs más hátra, ez is hozzátartozik. Neki is kezdtem a munkának, gépeltem, dolgoztam, mint egy robot. Arra eszméltem fel, hogy Heni hozzám szól.
- Elmegyek ebédelni, rendben?
- Persze, nem kell sietned, ráérsz, ebédelj meg nyugodtan. Ma úgysincs semmi különleges feladatom a számodra, szóval kapsz 2 óra szabadidőt, rendben?
- Hú, nagyon szépen köszönöm, rendes vagy. Úgyis el kell mennem a hivatalba – mosolygott. – Hát akkor, szia – köszönt el. Próbáltam kedves, engedékeny főnök lenni, de csak annyira, hogy azért maradjon tekintélyem is. Szerencsére Henivel jól kijöttünk. A hatalmas papírhegyet sikerült eltűntetnem. Eléggé elfáradtam, hátradőltem a székben és behunytam a szemem. Kopogtattak az ajtón.
- Szabad – feleltem és érdeklődve figyeltem ki lép be az ajtón.
- Szia kincsem – üdvözölt Krisztián. Felálltam és odasétáltam hozzá és megöleltem.
- Hogy telik a napod? – érdeklődtem.
- Lehetne jobb is – sóhajtott.
- Miért, mi van?
- Semmi, csak a modell, akit fotózok egy primadonna. Azt hiszi magáról, hogy ő minimum egy Kate Moss. Elvárja, hogy sztárként bánjak vele, viszont egy csepp profizmus sem szorult belé. Még véletlenül sem követi az instrukcióimat. Te sokkal jobb voltál – készített rólam is egy fotósorozatot, illetve rólunk, mert őt is bevontam a pózolásban. – De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elmehetnénk ebédelni, ha nincs dolgod.
- Most épp ráérek, szóval mehetünk – fogtam a táskám, bezártam az irodát. A közeli étterembe sétáltunk, ami a törzshelyünk lett mostanában. Leültünk az egyik nyugisabb asztalnál. Nem kellett sokat várni a pincérre.
|
41. fejezet |
Anna |
2011.12.03. 16:59 |
|
Reggel korán felébredtem. Krisztián még a párnába fúrta a fejét és úgy aludt. Olyan aranyos volt. Halkan, óvatosan kimentem a konyhába. Lefőztem egy adag kávét. Zita épp akkor kelt fel, indulnia kellett a suliba. A szobájából kiszűrődött Tomika horkolása. Meglepetten konstatálta, hogy már ébren vagyok.
- Jó reggelt! Hát, te? – érdeklődött miközben töltött magának egy csésze kávét.
- Tegnap korán lefeküdtem aludni és mostanra kialudtam magam. Leültem a Zitával szemben lévő székre, a kedvenc bögrém kíséretében.
- Kibékültetek Krisztiánnal.
- Igen, rájöttem, hogy ez az egész vele jár. El kell fogadnom ezt a fajta életmódot, ha vele akarok lenni. Márpedig én vele képzelem el a jövőm. Már amennyire ezt ennyi idő után el lehet mondani.
- Örülök nektek. Olyan szépek vagytok együtt.
- Tamással minden rendben? – tudtam, hogy Zita is nehezen viseli ezt az egész időhiány dolgot.
- Persze. Amikor csak teheti, velem van, de néha nevetségesen kevésnek tűnik az az idő.
- Hidd el megértem – sóhajtottam nagyot. – Neki kell látnom munkát keresni – váltottam hirtelen témát. Nem akartam felélni az összes tartalékunkat.
- Arra gondoltam, hogy én is kereshetnék valami hétvégi diákmelót magamnak – vetette fel az ötletet.
- Dehogyis! Nincs rá szükség, megoldottam eddig is, most is menni fog – mosolyogtam rá bíztatóan. – Amúgy is, akkor még kevesebb időtök lenne egymásra Tomival. Ha Krisztián felébred, átolvasunk pár újságot, biztos találunk valami nekem való állást.
- De, ha kell, szívesen segítek. Viszont indulnom kell, mert le fogom késni a buszt – kapta fel a kabátját. – Este találkozunk. Szia! – nyomott puszit az arcomra. Hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó. Mivel semmiféle házimunka nem várt elvégzésre ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek Krisztiánhoz. Ő még mindig édesdeden szunyókált. Lassan végighúztam a mutatóujjam a vállától egészen a kezéig. Hirtelen fogta meg a kezem, a szívem kihagyott pár ütemet.
- Jó reggelt, királylány – köszöntött fáradt mosollyal. – Megijesztettelek? – az arcomon valószínűleg tényleg a félelem tükröződött.
- Picit – vallottam be szégyenlősen.
- Jóváteszem – huncutkodott. Felém gördült és csókolgatni kezdett.
- Nem tudod, viszont én bosszút állok rajtad – nevettem, fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre. Simogatni kezdtem a mellkasát, egyre lejjebb kalandoztam a kezeimmel. Hallottam, ahogy felgyorsul a légzés, elégedett mosollyal nyugtáztam. Ujjaim az oldalára csúsztak és hirtelen elkezdtem csikizni.
- Ne… kérlek, Dorka… hagyd abba. Tudod… hogy… nem… bírom – a röhögéstől elcsuklott a hangja. Végül megkegyelmeztem rajta. – Gonosz vagy.
- Azt hitted, hogy…? – nem fejeztem be a mondatot. Krisztián szemében valami olyan fény csillogott, amiből tudtam, hogy az előbbi akciómat nem úszom meg szárazon. Felém gördült és sunyin kezdett mosolyogni. – Nem bírod, ha nem a te kezedben van az irányítás, igaz? – cukkoltam.
- Elvégre férfiból vagyok. Bár a sok matyihuszár ezt vitatná. Na de most, csitt – helyezte mutatóujját a számra, csendre intve ezzel. Csókolgatni kezdett. Ahol ajka hozzám ért a bőröm szinte égni kezdett. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy szinte kiszakadt a mellkasomból. Éreztem, ahogy ujjai végigszántanak az oldalamon.
- Krisztián… ez nem fair… - sikongattam, amikor elkezdett csikizni. Kisfiúsan nevetett miközben nézte, ahogy a csapkodok. – Annyira gyerekes vagy – löktem meg viccesen. Alig kaptam levegőt a sok röhögéstől. Nyílott az ajtó. Tomika lépett be rajta.
- Dorka elhiszem, hogy ez a te házad és azt csinálsz, amit akarsz, de muszáj már ilyen korán reggel? – ő valószínűleg félre értette a szobából kiszűrődő hangokat. Krisztiánnal összenéztünk és egyszerre kezdtünk el nevetni. Kívülről én is biztos félreértettem volna a dolgot. Mindketten ki voltunk pirulva, Krisztián haja össze-visszaállt. – Ti nem vagytok százasak – fintorodott el Tomika, de aztán ő is röhögni kezdett.
- Mit csinálsz ma Tamás? – próbáltam terelni a témát. Közben Krisztián lemászott rólam és az ágy szélére ült.
- Lesz egy interjúm és azt hiszem, ennyi. Megkérdezném mi a ti tervetek mára, de lehet, inkább nem akarom tudni .
- Hát képzeld el, újságokat fogunk átnézni, hogy találjunk munkát nekem – dugtam ki rá a nyelvem. – Nem vagytok éhesek?
- De – felelték szinte egyszerre.
- Ha bundás kenyeret csinálok az jó lesz? – mivel mindkettőjüknek megfelelt, ezért kimentem a konyhába és nekiálltam „főzni”. Épp forgattam a tojásba a kenyereket, amikor Krisztián átölelt hátulról. Éreztem a parfümjének jellegzetes illatát. – Feltétlenül hátráltatnod kell mindig, igaz? – mosolyodtam el.
- Segíteni jöttem – suttogta, de közben a vállamat kezdte puszilgatni.
- Krisztián, ne most – böktem a fejemmel a szoba fele, Tomikára utalva. – Szegény még a végén éhen hal.
- Csak egy icike-picike csókot kérek – nézett rám azzal a tekintetével, amitől még a térdem is megremegett. Megfordultam, átöleltem a vállát és ajkaimat az övéihez tapasztottam. Éreztem, hogy kezd eluralkodni rajta a szenvedély, ezért megszakítottam a csókot. – Csak ennyi? – hajtotta le a fejét bánatosan, ha nem ismerném el is hinném, hogy szomorú, de tudtam, hogy pár másodpercen belül nevetve néz fel rám. Gyanúm be is igazolódott. Gyorsan befejeztem a reggelit, mindent felpakoltam egy tálcára és Krisztiánnal az oldalamon bevittem a szobába. A fiúk pillanatok alatt befalták az összeset nekem pedig jól esett, hogy ízlik nekik.
|
40. fejezet |
Anna |
2011.10.29. 14:57 |
|
Hiába próbáltam, nem tudtam elaludni. Krisztián szótlanul feküdt mellettem. Háttal voltam neki, ezért nem láttam, hogy mit csinál. Hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból és a szekrényhez mentem. Előszedtem az edzőruhámat és a futócipőmet. Hosszú keresés után előkerült az a telefontartó is, amit direkt futáshoz vettem, mert fel lehet csatolni a karomra és nem zavar futás közben.
- Hova készülsz? – kérdezte hosszú hallgatás után Krisztián, mikor látta, hogy átöltözöm.
- Elmegyek futni, ki kell szellőztetnem a fejem – feleltem kicsivel nyugodtabb hangnemben.
- Rendben. Vigyázz magadra – az utolsó mondat kérésnek hangzott. Elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről. Bekopogtam Zitához.
- Ha megkérlek, bezárod az ajtót? Elmegyek futni és nem akarok kulcsot vinni – magyaráztam.
- Persze – Tomika épp a gép előtt ült, ő pedig könyvet olvasott.
- Minden rendben? Kibékültetek? – érdeklődött mikor már kinn álltunk az ajtóban.
- Ez nem olyan egyszerű, gondolkoznom kell. Időre van szükségem, ezért is megyek el most kicsit.
- Megoldjátok ezt is – bíztatott.
- Remélem – sóhajtottam nagyot. Akár mennyire is haragszom rá, annál még milliószor jobban szeretem. – Majd becsengetek, ha megjöttem. Szia
- Szia – köszönt el, majd becsukta az ajtót. Én szinte azon nyomban tárcsáztam. Mire azonban felvette, már leértem az utcára.
- Dorka, hali – szólt bele Peti boldogan.
- Szia! Utálom magam, amiért mindig téged nyaggatlak a problémáimmal, de te vagy az egyetlen barátom. Biztos eleged van belőlem.
- Dehogyis. Sőt, örülök, hogy hozzám fordulsz. Mi a baj?
- El tudsz jönni a parkba futni egyet? Közben elmesélem.
- Persze, nincs dolgom. Indulok is, negyed óra és ott vagyok – imádtam őt. Mindig számíthattam rá. Elsétáltam hát a szokásos találkozóhelyünkre és ott vártam rá. Valóban még le sem telt a negyedóra máris ott volt. – Szia! Mi a baj? – érdeklődött.
|
39. fejezet |
Anna |
2011.10.02. 18:06 |
|
Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Reggel, amikor át akartam ölelni Krisztiánt, nem találtam, hiába tapogattam a kezeimmel. Résnyire nyitottam a szememet és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nincs ott. Nagyot nyújtóztam, majd kikeltem az ágyból. Amint kiléptem a szoba ajtaján megéreztem a konyhából áradó illatokat. Mivel hétvégén Tomikáék biztos nem kelnek fel ilyenkor, ezért csak Krisztián tevékenykedhet. Éppen a tűzhelynél ácsorgott, átöleltem hátulról. A magasságkülönbség miatt lábujjhegyre álltam, hogy puszit lehelhessek a nyakára. Ahogy ajkam csupasz bőréhez ért, megborzongott. Megfordult és hosszú csókot váltottunk.
- Elrontottad a meglepetésemet – tettem karba a kezét, mint egy duzzogó óvodás. – Ágyba akartam vinni a reggelid.
- Oké, akkor tegyünk úgy, mintha ez meg se történt volna, rendben? Visszabújok az ágyba.
- Az úgy megfelel – enyhült meg. Én pedig visszakullogtam a szobámba hatalmas vigyorral az arcomon. A világ legszerencsésebb lányának éreztem magam. Itt van nekem egy csodás férfi, aki imád engem. Bemásztam az ágyamba és úgy csináltam, mint aki alszik. Rövidesen nyílt is az ajtó.
- Kicsim, kelj fel, hoztam reggelit - simogatta meg a kezemet gyengéden. Kinyitottam a szemem, ülő helyzetbe tornásztam magam ő pedig az ölembe helyezte a tálcát. Volt rántotta, bundás kenyér, tea, sőt valahonnan még egy szál rózsát is szerzett nekem. Nekiláttam az evésnek, Krisztián pedig befeküdt mellém az ágyba.
- Te nem eszel?
- Nem, én már ettem miközben neked csináltam – miután befejeztem az evés leraktam a tálcát az ágy mellé.
- Köszönöm, még soha senki nem hozott nekem ágyba reggelit. Szeretlek – súgtam a fülébe.
- Én sem készítettem senkinek sem reggelit és főleg nem vittem ágyba. De te igazán megérdemled, imádlak – adott lágy csókot. Magához húzott és én pedig csak feküdtem a karjaiban, miközben egymás arcát fürkésztük. A romantikus pillanatot Krisztián telefonjának a csörgése szakította meg. Mindig ez van, amint van, egy kis időnk egymásra valaki keresi munkaügyben. Bűntudattal teli pillantást vetett rám.
- Vedd fel –sóhajtottam nagyot. Míg ő telefonált, én fogtam a tálcát és kimentem a konyhába elmosogatni. Már el is törölgettem, de Krisztián még mindig nem tette le. Kicsit fel is idegesítettem magam azon, hogy neki mindig a munka az első.
- Kicsim – kezdte, de már láttam az arcán, hogy valahova mennie kell.
- Mikor indulsz? – kérdeztem vissza szimplán.
- Fél óra múlva jön értem Orsi, sajtótájékoztató lesz, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy jól vagyok.
- De hisz még nem vagy teljesen felépülve, biztos jó ötlet ez? Amúgy is arról volt szó, hogy a mai napot együtt töltjük – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét szomorúan. Majd felnézett, láttam rajta, hogy szólni szeretne. – Tudom, sajnálod, és majd bepótoljuk igaz? – kérdeztem dühösen, maró gúnnyal a hangomban.
- Most miért hisztizel? – láttam, hogy benne is kezd felmenni a pumpa.
- Azért, mert én bármit megtennék érted és meg is tettem. Feladtam a munkám, hogy veled lehessek, mert szükséged volt rám. Fáj, hogy te ezt nem tennéd meg értem fordított esetben.
- Nem kértem, hogy gyere be hozzám, a kórházba – kezdett el kiabálni. A mondanivalóm második felét pedig semmibe vette.
- Tudom, de megtettem érted, mert nekem fontos vagy. Kár, hogy fordítva ez nem így van – már én is hangosabban szóltam a kelleténél.
- Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy csak a bűntudatod miatt voltál ott. Legszívesebben Ákossal hemperegtél volna – elszakadt a cérna, lendítettem a kezem, ami hatalmas csattanással landolt Krisztián arcán. Ő erre megragadta a kezem.
- Ez mégis hogy képzelted? – üvöltött, miközben megszorította a csuklóm.
- Áú, engedd el, normális vagy? Ez fáj!
- Ó, igen? Nekem is fájt a pofon – ha lehet még erősebben fogta a kezem. Próbáltam kitépni magam a szorításából és nagy nehezen sikerült is. Berohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Hátamat a falnak döntöttem, majd lassan lecsúsztam, míg a fenekem a hidegkövön nem koppant. Felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejem, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam, hogy min húztam fel magam ennyire, de már bánom, hogy ilyen szeszélyes voltam. Sosem láttam még Krisztiánt ilyen mérgesnek. Már tényleg nagyon, de nagyon elegem volt, abból, hogy sosem lehetek az első. Egy új album, klip egy fellépés vagy egy fotózás is fontosabb nálam. Most, hogy nem kellene dolgoznia is talál valami elfoglaltságot. Elkalandoztam gondolataim tengerén. A csuklóm pedig lüktetett a fájdalomtól. Eddig tudomást sem vettem róla, de most hirtelen belenyilallt a fájdalom. Rápillantottam és meglepetten vettem tudomásul, hogy kék színben pompázik. De mégsem a fizikai fájdalom volt a legnagyobb, hanem a lelki. Tudni, hogy ezt ő tette velem. Nagy szerepem volt benne, hogy eldurranjon az agya sőt, csakis én tehetek róla. Viszont sose gondoltam, hogy ennyire nem tud uralkodni a dühén. Megrémültem a gondolattól, hogy képes volt bántani. Hallottam, hogy az ajtó másik felén van. Kopogni kezdett. – Édesem, sajnálom. Gyere ki, beszéljük meg – sokáig folytatta a győzködésem, de én arra se méltattam, hogy visszaszóljak neki. – Mennem kell, de, kérlek, beszéljük meg, ha hazaértem. Bocsáss meg, szeretlek – mondta és kis idő múlva hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, kinyitottam az ajtót és elvonultam a szobámba. Előkerestem az mp3 lejátszómat, lefeküdtem az ágyba és csak hallgattam a maximális hangerőn üvöltő zenét. Most is, nem maradt volna itthon, hogy kibéküljünk inkább lelépett. Na, jó persze válaszolhattam volna neki, de nagyon haragudtam rá. Hogy romolhat el, egy ilyen szépen induló nap? Úgy, hogy megint egy hisztis liba voltam. Bűntudatom volt, de attól még mérges voltam Krisztiánra. Zita lépett be a szobába, Tomikával az oldalán.
|
38. fejezet |
Anna |
2011.09.20. 19:47 |
|
Lihegve dőltem le a párnára. Krisztián átölelt és magához húzott.
- Fáradt vagyok – ásított nagyot pár perc csend után.
- Aludjunk – javasoltam. Valóban rövid idő múlva mindkettőnk légzése szuszogássá alakult. Engem pedig ismét szorongató érzés fogadott álmomban. Egy félig homályba burkolózó szobában voltam. Féltem, rettegtem, de nem tudom, hogy mitől. Hirtelen valaki hátulról megragadta a vállam és szembe néztem egy jéghideg, fenyegető szempárral.
- Ákos, te meg mit akarsz tőlem?
- Hát így kell fogadni egy régi nagy szerelmet – kérdezte fagyosan.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben a gyomrom borsónyira zsugorodott a félelemtől.
- Téged – hangzott a tömör válasz.
- Miért?
- El kell mondanom valamit neked – hajolt közel a fülemhez. A pulzusom az egekbe szökött, a riadtságtól. A hátamon a hideg futkosott.
- Mégis mit? – tettem fel úgy a kérdést, hogy nem is akartam tudni a választ.
- Nem baleset volt – súgta a fülembe ördögi mosollyal. Hirtelen forogni kezdett velem a világ, a hiába kapkodtam a levegőt, nem jutott oxigén a tüdőmbe. Aztán felébredtem. Nyugodtság öntött el a belsőmet, amikor megpillantottam a mellettem békésen szuszogó szerelmemet. Óvatosan végig simítottam a csupasz kezén. Aztán eszembe jutott az álom, mi van, ha tényleg nem baleset volt, hisz Ákos megesküdött rá, hogy bántja Krisztiánt, ha vele maradok. Utána mégis elengedett hozzá, összezavarodtam. Tiszta paranoiás vagyok. Oké, hogy Ákos néha kiszámíthatatlan, de nem foghatom ezt is rá, csak úgy. Egy darabig még feküdtem az ágyba, de aztán úgy döntöttem ideje lenne kikászálódnom. Próbáltam óvatosan kimászni az ágyból, de még így is sikerült felébresztenem Krisztiánt.
- Hova mész, kicsim? – kérdezte félálomban.
- Megnézem, hogy áll a vacsora – az étel említése is elég volt ahhoz, hogy felélénküljön.
- Most, hogy így mondod, elég éhes vagyok – szavait pedig a hasa egy hatalmas korgással nyomatékosította.
- Akkor menjünk enni – magam köré csavartam a takarót és elkezdtem összeszedni a szanaszét szórt ruháimat. Mikor a kezembe akadt a pólóm, rám tört a nevetés. Krisztián érdeklődve ült fel az ágyon. – Most vehetsz nekem egy újat – mondtam nagy hahotázás közepette, miközben felmutattam a cafatokban álló felsőmet.
- Ezt én csináltam? – kérdezte Krisztián kikerekedett szemekkel.
- Hát, nem is a Mikulás – mosolyogtam még mindig, miközben egy új topot vettem elő a szekrényből. Időközben Krisztián is felkapkodta a ruháit mögém lépett és átölelt.
- Bocsánat a felsőért, nem szándékos volt.
- Cseppet sem érdekel, ugye tudod? De ezt azért többször ne játszd el, mert a végén nem marad egy ép ruhadarabom se.
- Hm, ezt végül is nem olyan rossz elképzelni – mondta miközben apró csókokat lehelt a nyakamra.
- Az előbb, még eszméletlenül éhes voltál – világítottam rá.
- Hirtelen elmúlt – felelte egy percre sem abbahagyva a puszilgatásomat.
- Na, jó, vége van a gyereknapnak. Enned kell – vettem nagy nehezen a szigorú énemet.
- Igenis, asszonyom – vágta magát haptákba és tisztelgett poénkodva. – Egy utolsó csók? – kérdezte azzal az ellenállhatatlan kisfiús, de mégis sármos mosolyával, amit imádtam.
- Legeslegutolsó vacsoráig – közelebb lépett és lágyan megcsókolt. Kézen fogva sétáltunk ki a konyhába. Remek illatok fogadtak. – Zita! Ti nem esztek?
- Mi már ettünk – jött a válasz.
- Nem akartunk megvárni titeket, úgy hallottuk elfoglaltak vagytok – kiabált Tomika is ki a szobából. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Megvacsoráztunk, Zita nagyon finomat főzött nekünk. Krisztiánnak is biztos ízlett, ugyanis rengeteget megevett belőle. Alighogy befejeztük a vacsorát csengettek. Ötletem nem volt, hogy ki lehet az, kíváncsian léptem az ajtóhoz. Meglepődtem, amikor Bence állt az ajtóban egy lánnyal.
- Szia! Unatkoztunk otthon és mivel mára nincs programom, gondoltam beugrunk meglátogatni a Kölyköt – magyarázta Bence.
- Kicsim, hozzád jöttek – kiáltottam be neki.
- Hozzám? – kérdezett vissza értetlenül.
- Igen, hozzád, megtennéd, hogy kijössz a nappaliba? – kértem, miközben a többieket beinvitáltam az említett helyiségbe.
- Csá, Kölyök – pacsizott le Bence Krisztiánnal. Gondolom Zitáék is meghallhatták, hogy vendégünk van, ugyanis nemsokára ők is megjelentek az ajtóban.
- Bence, pajti – üdvözölte Tomika.
- Most, hogy mindenki itt van, szeretném bemutatni nektek Bogit, a barátnőmet – mutatott az eddig szégyenlősen csendbe burkolózó, de kedvesen mosolygó, barna hajú lányra.
- Sziasztok! – miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, beszélgetni kezdtünk. Ha ez a három fiú együtt van, abból hatalmas röhögések sülnek ki, ezt hamar észrevettük. Órákig beszélgettünk, a végén már fájt a hasam a sok nevetéstől. Bogi pedig, egy nagyon aranyos lány. Eszméletlen közvetlen, sok dolgot megtudtam róla. a mókának akkor szakadt vége, amikor Bence észrevette, hogy Bogi fáradt.
- Menjünk kincsem? – kérdezte kedveskedve. Bogi csak aprót bólintott. Annyira cuki volt, hogy ennyire figyelmesek a másik iránt. Elbúcsúztunk Bencééktől.
- Maradhatok éjszakára? – kérdezte Tomika.
- Persze. De mióta is szoktad megkérdezni? Jobban mondta, mióta kérsz engedélyt? – kérdeztem szemöldök ráncolva.
- Hát gondoltam, hátha zavarlak téged meg a Kölyköt – mosolyodott el.
- Hallod, nagyon zavarsz, úgyhogy tűnj el, jó haver? – vigyorgott Krisztián.
- Ne legyetek már ilyenek. Természetesen maradhatsz, Tamás. Jó éjszakát – köszöntem el tőle és Zitától. A szobába értve Krisztián hatalmasat csapott a homlokára.
- Basszus, otthon van a laptopom.
- Az enyém nem felel meg neked?
- Kölcsönadnád? – kérdezte gyermeki mosollyal.
- Hát, ha szépen kéred, akkor talán – hosszú csók következett. – Ennél szebben kellene – incselkedtem vele, mire ő olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy még a térdem is beleremegett. – Azt hiszem, hogy meggyőztél.
- Írok a rajongóknak, hogy minden oké, meg válaszolok pár kérdésükre is.
- Rendben, én addig elmegyek fürdeni.
- Gond lenne, ha csinálnék egy villám Ustreamet is? – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Nem, dehogy – felkaptam a pizsimet és bezárkóztam a fürdőbe. Hosszasan relaxáltam a kádba a kedvenc levendulás habfürdőmmel. Miután nagy nehezen rávettem magam a kiszállásra megtörölköztem, kifésültem a hajam, lemostam a sminkem. Halkan mentem be a szobába, Krisztián még az íróasztalnál ülve válaszolgatott a kérdésekre lelkesen. Megpróbáltam észrevétlenül helyet foglalni mellette a földön. Így én láttam, hogy mit írnak neki, de ők nem láttak engem. Sokan érdeklődtek a hogyléte felől. Még többen észrevették, hogy ez nem az ő szobája. Voltak olyan szemfülesek is, akik még az árnyékomat is kiszúrták a falon és arról faggatták. Fél óra múlva aztán elköszönt a „nézőktől”.
- Elszaladok én is fürdeni, aztán a tied vagyok – mondta egy apró csók után. Bebújtam az ágyba, azt terveztem, hogy ott várom meg, de sikeresen elaludtam. Azt még éreztem, hogy lelapul mellettem az ágy, majd átöleli a derekam.
|
37. fejezet |
Anna |
2011.08.31. 17:15 |
|
- Értem, de ez egy átmeneti időszak volt. Ha kaphatnék még egy esélyt – kezdtem bele ám hamar megszakították a mondanivalómat.
- Ha rajtám múlna, tudod, hogy adnék, de sajnos az tulajdonos döntött így. Sajnálom, és sok sikert kívánok neked a jövőben.
- Köszönöm - remegő ujjal nyomtam meg a piros gombot. Féltem. Nem tudtam mi lesz. Igaz, hogy volt félretett pénzem, de abból nem tudtunk ketten túl sokáig megélni.
- Kicsim mi a baj? – kérdezte Krisztián.
- Kirúgtak.
- Ó – láttam rajta, hogy nem tudja, mit kellene mondania. Majd rövid gondolkozás után folytatta. – Ne aggódj, találsz sokkal jobb munkahelyet, ahol ennél jobban megbecsülnek. Amúgy az én hibám, hogy most nincs munkád. Hozzám jártál be, ezért hanyagoltad a munkát.
- Dehogy a te hibád. Ezt most rögtön verd ki a fejedből. Majd átböngészem az álláshirdetéseket az újságokban és a neten. Minden rendben lesz.
- Jó vagy a munkádban, tuti, hogy versengeni fognak érted a rendezvényszervező irodák – magamban azt kívántam, hogy igaza legyen. Elkezdtünk beszélgetni és másra terelődött a szó, ezért szinte el is felejtettem ezt a problémát.
- Amúgy, Krisztián, el kell mondanom valamit – kezdte el Bence, láttam rajta, hogy zavarban van, de nem értettem miért, ezért nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. – Megismerkedtem egy lánnyal. Boginak hívják. Egyik edzés közben figyeltem fel rá a konditeremben, odamentem a mellette lévő futópadra és elkezdtünk beszélgetni. Nagyon kedves, közvetlen lány. Riporterként dolgozik, ezért nem idegen számára a média világa sem. Lassan egy hónapja együtt vagyunk.
- Egy hónapja és még csak most mondod? – háborodott fel Krisztián.
- Nem akartam elhamarkodni semmit, amúgy meg mikor mondtam volna el máskor, amikor eszméletlen voltál? – mentegetőzött Bence.
- Krisztián, ne legyél már ilyen. Nem kell neked mindig mindent tudni. Bence, neked pedig gratulálok. Majd bemutathatnád nekem valamikor, jól esne végre egy kis csajos dumálgatás, meg amúgy is szeretnék megismerkedni vele.
- Ha Krisztián jobban lesz, elmehetnénk egy hármas randira. Ti ketten, Tomikáék és én meg Bogi – csillant fel a szeme a lelkesedéstől.
- Rendben van – egyeztem bele. A nap többi része hamar elrepült. Alig vártam már, hogy Krisztián hazajöhessen. Másnap reggel, nagyon izgatott voltam, amikor felébredtem. Gyorsan elmentem a fürdőbe, megmostam az arcom, összekötöttem a hajam és feldobtam egy nagyon minimális sminket. Aztán felkaptam egy farmert és egy pólót magamra. A vállamra dobtam a táskám, felhúztam a cipőmet. Bepattantam az autóba. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sikeresen belefutottam a legnagyobb dugóba. Miután sikeresen, bár dupla annyi időt alatt sikerült megtennem az utat a kórházig, felmentem Krisztiánhoz, aki már tűkön ülve várt rám.
- Bocsi, nagy a forgalom a városban – nem szólt semmit, csak magához húzott és megcsókolt. Megkaptuk a zárójelentést. Fogtam Krisztián táskáját és elindultam lefele a kocsihoz.
- Hadd vigyem én – nyújtotta a kezét a csomagjáért.
- Persze, még mit nem.
- Olyan tehetetlennek érzem magam – nyafogott.
- Krisztián, én viszem és kész. Még gyenge vagy – és valóban, csak lassan tudott haladni a lépcsőn, miközben a korlátba kapaszkodott.
- Utálom ezt, normális esetben és viszem a te cuccaidat, most meg olyan vagyok, mint egy nyomorék.
- Félretennéd az egódat az egészséged kedvéért.
- Mit kapok, ha jó kisfiú leszek? – kérdezte vigyorogva, miközben már az autóhoz értünk.
- Hát, mondjuk ezt – csókoltam meg gyengéden.
- Ennyi, hát ezért igazán nem éri meg jól viselkedni – mondta, aztán pedig újabb csókot lopott.
- Krisztián, nyugi. Mi van, ha valaki meglát? Vagy, ha ne hagyj, Isten erre jár egy fotós? A baleseted miatt, úgyis te vagy most minden újság címlapján. Igaz, hogy Orsi jól kezeli a bulvárt, de nem biztos, hogy jól jönne egy még nagyobb felhajtás.
- Tudom – hajtotta le a fejét szomorúan. – De mit tegyek, hogyha megőrjítesz?
- Várj otthonig – suttogtam bele a fülébe. Beszálltunk a kocsiba. Krisztián egész úton szuggerált. Egy idő után, már kezdett idegesíteni. – Miért bámulsz? – kérdeztem.
- Annyira szép vagy. Modellt kell állnod nekem.
- Édesem, nagyon kedves vagy, de nem vagyok az a tipikus modell alkat.
- Megőrültél? Szebb vagy az összes lánynál, akikkel eddig együtt dolgoztam. Szóval, lehet róla szó? – kérdezte a kedvenc féloldalas mosolyommal az arcán.
- Nem, sajnálom. Nem vagyok fotógén.
- Most komolyan van szíved elutasítani, az épp gyógyulófélben lévő, beteg szerelmedet? – nézett rám nagy szemekkel.
- Rendben, legyen, de előre szólok, hogy belőlem még te se tudod kihozni a modellt.
- Ó, majd csak figyelj – mondta elszántan.
- Mi legyen ma a vacsora? – váltottam hirtelen témát.
- Huhh, hát nem is tudom. Csirkepörkölt nokedlival és uborkasaláta.
- Rendben – mosolyodtam el, miközben leparkoltam az autóval. Erika már tegnap este visszautazott Sopronba. – Jajj, képzeld, azt el is felejtettem mondani, hogy Tomi és Zita megbeszélték ezt az egész megcsalásos ügyet – ugrott be hirtelen.
- Komolyan? – döbbent meg. – Akkor most szent a béke.
- Igen, most nagyon boldogok. Pont olyan köztük minden, mint régen – meséltem, miközben felértünk az ajtóhoz. Mikor beléptünk az előtérbe megpillantottam a csónak méretű Adidas cipőt, ezek szerint Tomika is itt van. – Halló, fiatalok. Megjöttünk! – kiáltottam be.
- Kölyök! Hogy vagy? – pacsiztak le a fiúk.
- Segítesz elkészíteni a vacsit? – érdeklődtem Zitától.
- Persze. Mit eszünk?
- Krisztián pörköltet szeretne nokedlival és uborkasalátával.
- Kölyök, ha így folytatod, akkor pocakot eresztesz – csipkelődött Tomika.
- Olyat, mint amilyen neked van? – szólt vissza Krisztián is. Tomi erre nem tudott visszaszólni. Kihasználtam a „fegyverszünetet”.
- Kicsim, menj és pihenj le, jó? Szólok, ha kész a kaja.
- Nem kísérsz be a szobába? – kérdezte Krisztián félreérthetetlenül mosolyogva.
- Menj csak, majd én megcsinálom Tomikával – kacsintott rám Zita.
- Biztos?
- Persze, menj – nekem sem kellett kétszer mondani. Megragadtam Krisztián kezét és behúztam magam után a szobába. Még be sem csukódott az ajtó, máris egymásnak estünk. Hamar az ágyon kötöttünk ki. Krisztiánnak nem tetszett, hogy én szeretnék irányítani. Fogta magát és felém gördült, valószínűleg ez nem tett túl jót a bordáinak, mert fájdalmasan felszisszent.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Elég jól vagy hozzá? – kérdeztem lihegve.
- Ehhez mindig elég jól vagyok. Szeretlek – mondta a vágytól rekedt hangon.
|
36. fejezet |
Anna |
2011.08.03. 18:55 |
|
2 hétig, minden nap bementem Krisztiánhoz a kórházba, aki az óta se tért magához. A munkahelyemen nem nézték ezt jó szemmel, de a legkevésbé sem érdekelt. Krisztián családjának haza kellett utaznia, csak Erika maradt, akivel megbeszéltem, hogy nálam lakik, míg Krisztián fel nem ébred. Nagyon megnyugodtam, hogy nem hibáztat a balesetért, noha tudta, hogy miért pattant autóba Krisztián azon a reggelen. Peti is mindennap keresett valamilyen módon: felhívott, eljött hozzánk vagy csak írt egy smst, hogy érdeklődjön Krisztián felől. Zita is és Tomika is, meglátogatták, amikor csak tehették. Egyik délután, amikor meglátogattam Krisztiánt és szokás szerint elmeséltem neki a napomat, megrezdült a szemhéja, majd szép lassan kinyitotta.
- Szia! – köszönt rekedt hangon, mosollyal az arcán.
- Szia! – üdvözöltem félénken. Legszívesebben adtam volna neki egy csontropogtató ölelést, de nem tudtam, hogy mi most, hogy is állunk egymással.
- Már egy puszit sem kapok? – érdeklődött megjátszott sértődöttséggel a hangjában.
- Dehogyisnem – hajoltam oda, hogy adjak egy puszit az arcára, ám ő ravasz volt és az utolsó tizedmásodpercben elmozdította az arcát és így a száján landolt a puszi.
- Be kell vallanom valamit – mondta még mindig az arckifejezésemen nevetve.
- Kit öltél meg? – kérdeztem riadtságot játszva. Legbelül ugráltam örömömben, hogy nem haragszik már, legalábbis nem veszekszünk jelenleg.
- Jajj, te, semmi ilyenről nincsen szó. Annyit akartam csaj elmondani, hogy mindent hallottam, amit akkor mondtál, amikor nem voltam magamnál. Emlékszem mindenre, de egyszerűen képtelen voltam válaszolni. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy miattad történt, mert ez egyáltalán nem így volt. Ez az egész csak az én hibám, én kaptam fel a vizet a semmin és én hisztiztem, nem te. Sajnálom és tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. Lehet, hogy vannak hibáim, de ezekkel együtt is imádlak. Bármilyen utálatos is vagyok, tudnod kell, hogy amiket ilyenkor mondok, azokból egy szó sem igaz – könnyeket csalt a szemembe ezzel a beszédével. Szóhoz sem jutottam.
- Szeretlek – ennyit sikerült kimondanom, de ebben az egy szóban benne volt az összes érzésem. Megfogta a kezem, egymás arcát néztük. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy csak egy perc vagy egy óra volt-e ameddig a szemünk összekapcsolódott. Végül a meghitt helyzetet Erika „rontotta el”, amikor belépett az ajtón.
- Úristen, te mióta vagy magadnál? – kérdezte meglepetten, ám mégis örömmel teli hangon Krisztiántól.
- Csak pár perce, épp most akartalak felhívni – füllentett Krisztián, hisz mindketten tudtuk, hogy Erika megsértődne, ha tudná, hogy a fia már jó ideje felébredt és őt még nem értesítette. Én pedig felálltam, hogy helyet adjak Erikának az ágy mellett. Krisztián kérdőn nézett rám.
- Kettesben hagylak titeket, lemegyek, iszom egy kávét. Ti kértek valamit?
- Farkas éhes vagyok – felelte Krisztián, miközben megsimogatta a hasát.
- Azt el is hiszem, mit hozzak?
- Nem is tudom – látszott rajta, hogy komolyan fejtörést okoz neki ez az egyszerű kérdés. – Pizzás csigát, csirkés szendvicset, meggyes rétest és valami csokit.
- Kisfiam, nem lesz ez így sok hirtelen – kérdezte aggodalmaskodva Erika.
- Dehogyis anya, hidd el, hogy még éhes is maradok. Ó, és kérlek, hozz még egy light kólát is, vigyáznom kell az alakomra – mondta hatalmas meggyőződéssel.
- Kicsim, félre ne értsd, de ez után a menüsor után, az már csak olyan, mint halottnak a csók – mondtam, miközben, a baleset óta először őszintén nevetni kezdtem.
- Jogos – bólogatott.
- Sietek vissza – indultam az ajtó felé.
- Dorka – szólt utánam Krisztián.
- Igen? – fordultam vissza.
- Gyere ide egy picit – kérte. Én pedig gyanútlanul léptem az ágya mellé. Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd belenézett a szemembe és megcsókolt. Hihetetlen jól esett, aztán eszembe jutott, hogy az anyukája, konkrétan fél méterről figyeli az eseményeket és megszakítottam a csókot. Fülig pirulva indultam el ismét az ajtó felé, a szemem sarkából még láttam Erika mosolyát. Lementem a kórház büféjében és megvettem mindent, amit Krisztián kért, valamint a kávémát, mert már éreztem, hogy nem sokon múlik, hogy állva elaludjak. Az elmúlt időben egyszerűen képtelen voltam aludni az idegességtől. Miközben éppen felfele tartottam a lifttel eszembe ötlött egy kérdés. Csodálkoztam, hogy eddig nem gondoltam rá. Krisztián rajongói. Vajon ők mit szólnak a balesethez? Biztos teljes letargiában vannak, hisz tényleg rengetegen és nagyon szeretik őt. Valószínűleg Orsi a helyén kezelte a dolgot és szebb megvilágításba helyezte a dolgokat. Gondolatmenetemet a lift csengője szakította meg, mely jelezte, hogy megérkezett a 2. emeletre. Mikor benyitottam a szobába, meglepetten vettem észre, hogy Erika helyén immár egy magas barna, göndör hajú srác ül, és épp nagyban hahotáznak. Krisztián rám nézett, majd nagy nehezen abbahagyta a nevetést és megszólalt.
- Ő itt az új lakótársunk és régi barátunk: Brasch Bence – mutatott a fiúra.
- Ó, szia! Fehér Dorka vagyok – fogadtam el a felkínált kezet.
- Örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt, akiről Krisztián folyton-folyvást áradozik – mosolyogott. Alig ismertem egy perce, de már sejtettem, hogy szinte mindig fellelhető az arcán a mosoly.
- Én is örülök a találkozásnak. Hadd találjam ki énekes vagy? Esetleg színész?
- Mindkettő – nevetett.
- Tudtam, hogy te sem lehetsz civil – mondtam mosolyogva. Már hozzászoktam, hogy az ismerőseim döntő többséget ismert emberek teszik ki. Kipakoltam a nejlonzacskó tartalmát, majd Krisztián kezébe nyomtam a pizzás csigáját.
- Amíg távol voltál bejött a doki megvizsgált és azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Ezért anya is elment, hogy összecsomagoljon, őt ugyanis már nagyon várják a gyerekek vissza az óvodába – mesélte két falat között Krisztián.
- Hisz ez remek – örültem meg. – Mármint az a része, hogy jöhetsz haza – láttam, ahogy elgondolkozik, majd rémült tekintettel mered maga elé. Engem is megijesztett és Bencére pillantva láttam, hogy ő sem tudja mire vélni ezt a hirtelen váltást.
- Mi van a kocsimmal? – kérdezte halálra vált arccal.
- Szervizben van – mondtam sóhajtva.
- Akkor hogy megyek haza?
- Hülyéskedsz? Majd én, hazaviszlek. Sőt szerintem sokkal jobb lenne, ha nálunk lábadoznál – láttam, hogy közbe akar szólni, ezért hozzátettem – megnyugodnék.
- Rendben van – adta be végül a derekát. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy nyertem. Éreztem, hogy elkezd rezegni a zsebemben a telefon, majd pillanatokon belül fel is csendült a csengőhangom. A kijelzőre pillantva meglepetten könyveltem el, hogy a főnököm hív.
- Halló – szóltam bele.
- Szia Dorka! Rossz hírem van, azt vettük észre a cégnél, hogy mostanában nagyban romlott a munkád színvonala, ezért kénytelenek vagyunk felmondani neked – a sokktól hirtelen válaszolni sem tudtam.
|
35. fejezet |
Anna |
2011.07.20. 14:43 |
|
Orsi szavai visszhangoztak a fejemben. A szívem kihagyott egy ütemet, szédültem. Ha bármi baja lesz, az is az én lelkemen szárad. Velem veszekedett, miattam volt ideges, amikor autóba ült. Mit kezdenék nélküle. A vérnyomásom az egekbe szökött. A bőröm libabőrös lett. A szemeim pedig égtek, az elfojtott könnyektől.
- Dorka, jól vagy? – aggodalmaskodott Orsi.
- Nem, de ő hol van? – kérdeztem olyan idegességgel, amit már rég éreztem. Orsi elmondta, hogy melyik kórházban van Krisztián. Én pedig csapot-papot hátra hagyva szaladtam. Nem érdekelt semmi csak ő. Rettentő lelkiismeret furdalásom is volt. Soha nem hajtottam még olyan gyorsan, mint akkor. Pár percen belül már a kórház lépcsőjén szaladtam fel. Amint felértem, megpillantottam Orsit, aki idegesen mászkált fel-alá a folyosón. Mikor megpillantott, elém sietett. – Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.
- Kérlek, nyugodj meg legelőször is, remegsz és falfehér vagy, semmi szükségem arra, hogy még te is elájulj – hogy mondhat ilyet, hogyan nyugodhatnék meg, amikor azt sem tudom, hogy mi van vele?
- Mond már, az Isten szerelmére – kértem türelmetlenül.
- Annyira nem vészes a helyzet, nincs életveszélyben, meg semmi hasonló. Elvesztette az eszméletét, van egy kisebb agyrázkódása és pár törött bordája, de a körülményekhez képest jól van. Éppen haza fele tartott Sopronba, amikor a szemben jövő autós nem tudta befejezni az megkezdett előzést és ütközött Krisztián kocsijával. A másik autó sofőrének sem lett komoly baja. A mentősök mondták, hogy csak a te neved hajtogatta, mielőtt elájult – kicsit megkönnyebbültem, mert én már a legrosszabbra voltam felkészülve. Viszont Orsi utolsó mondatától, csak tovább nőtt a már így is méretes gombóc a torkomban.
- Bemehetek hozzá?
- Persze, szerintem be – mosolygott rám Orsi bíztatóan.
- Erikáék tudják, hogy mi történt? – fordultam még vissza az ajtóból.
- Persze, már előtted szóltam nekik, úton vannak – a szobába lépve, megállapíthattam, hogy az semmivel sem másabb, mint az átlagos kórházi szobák. Krisztián az ágyon feküdt, csukott szemmel, a testéből csövek lógtak ki. Olyan békés volt, mintha aludna, ám mégis ijesztő volt ilyen elesettnek látni. Odahúztam egy széket mellé, leültem és megfogtam a kezét.
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Azért is, amiért hazudtam neked Ákosról. Mindenért. Hihetetlenül szeretlek és el sem tudom képzelni, hogy mihez kezdtem volna, ha valami komoly bántódásod esik. Borzalmas volt, amikor Orsi hívott és elmondta, hogy mi történt veled.
Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még
Oly rég, várok rád.
A szíved itt maradt, pár részed velem van még,
Bennem él.
Akkor is várok, ha nincsenek, miértek
Hisz, tudod, bármit megtennék érted.
Nem számít, csak amit érzek,
Hisz minden te voltál.
Hol vagy már?
Mégis merről szólsz?
Merre jársz?
Én maradok még
Hol vagy már?
Elfújt a szél
Én mégis kereslek,
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek,
Tudod, hogy szeretlek..
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Szeretlek.
Elénekeltem neki a dalt, amit ő játszott a zongorán, akkor, amikor először összekaptunk, Ákos miatt. El voltam keseredve, annyira rossz volt, hisz tudtam, hogy ez az egész miattam történt meg. Pont, mint amikor anyáék balesete volt. Az is az én hibám volt, most amellé még ez is kísérteni fog, hiába nem történt meg a nagy baj. Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott Krisztián mellett, a kezét szorongatva. Arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó és egy nővérke lép be rajta. Valószínűleg elaludtam.
- Hölgyem, menjen csak haza, minden rendben lesz vele – simította meg a vállam kedvesen.
- Nagyon kedves, de maradni szeretnék, legalább míg megérkezik az édesanyja.
- Ó, hisz ő már el is ment. Nem akarták felébreszteni magát. Tudták, hogy ez nagyon megviseli önt.
- Nem lenne probléma, ha az éjszaka folyamán is mellette maradnék? Egyszerűen nem bírom itt hagyni, tudom, hogy nincs nagy baj, de mégis nyugodtabb vagyok – magyaráztam.
- Természetesen maradhat, de sajnos ágyat nem tudok felajánlani.
- Nem is kell, jó nekem itt – mosolyogtam rá, hogy viszonozzam a kedvességét.
- Rendben, hát akkor reggel találkozunk. Jó éjszakát – köszönt el, majd lépett ki a szobából. Ahogy néztem Krisztián rezzenéstelen arcát, elkezdtem töprengeni, hogy vajon mikor ébred fel. Mi lesz akkor, ha magához tér? Vajon kibékül velem vagy megy minden tovább, mint a baleset előtt? Megint kezdtem elszomorodni, hirtelen eszembe jutott az az ember, aki biztos, hogy el tudja felejtetni velem a gondjaimat, Peti. Tárcsáztam a számot.
- Szia, Dó! Már eleged is lett a munkából? – hallottam a hangjából, hogy mosolyog.
- Szia! Nem, most nem erről van szó. Krisztián balesetet szenvedett, most pedig itt ülök a kórházi ágya mellett. Csak szükségem van rád, hogy elfelejtesd velem egy kicsit, hogy milyen borzalmas ember is vagyok valójában – amint elmondta, rá is jöttem, hogy ez milyen borzasztóan, önzőn hangzott. – Látod, most is csak magamra gondolok – mondtam, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
- Hé, kislány. Nyugodj meg, hidd el, nálad jobb embert nem is ismerek. Komolyan, ez nem csak holmi sablonos vigasztalás. Mindenki, aki ismer tudja, hogy rád bármikor lehet számítani, legyen szó bármiről – amint ezt elmondta, már is javult egy kicsit a hangulatom.
- Annyira köszönöm, hogy vagy. Nélküled ezt sem tudnám túlvészelni, te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhatok.
- Jajj, ugyan még a végén elpirulok. Krisztián amúgy hogy van?
- Pár törött borda és nincs magánál, de elvileg nem vészes. Bár azt nem tudom, hogy mikor fog felébredni – sóhajtottam fel.
- Megint csak azt tudom mondani, hogy minden rendben lesz.
- Még egyszer, köszönöm.
- Ugyan. Légy jó, ne szomorkodj! Szia! – köszönt el.
- Szia! – miután megnyomtam a piros gombot még sokáig bámultam a telefonom, a háttérképemen ugyanis vidáman mosolyogtunk Krisztiánnal. Vajon lesz még ilyen? Vagy amiatt, hogy mindketten temperamentumosok, makacsok és önfejűek vagyunk, folytonos veszekedésre vagyunk ítélve?
|
34. fejezet |
Anna |
2011.07.17. 14:23 |
|
Hamar elaludtunk, ám az éjszaka közepén felébredtem. Halkan kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis kakaót, ez most gyerekesnek tűnhet, de már kiskorom óta segít megnyugodni és elaludni ilyen esetekben. Miután elszürcsöltem a forró italt, elmosogattam és elpakoltam. Kicsit még éreztem a bor hatását magamon, de nem bántam. Kitudja, hogy milyen hangulatom lenne, alkohol nélkül, ha így is a hiszti roham kerülget. Nagyon csendesen mentem vissza a szobába, ám Peti így is megébredt.
- Mi a baj? – kérdezte, amikor meg látta, hogy nincs minden rendben.
- Kicsit ideges vagyok, meg van min töprengenem. Aludj csak.
- Jajj, kiscsaj, gyere ide – nyújtotta felém a kezét, amit én készségesen el is fogadtam. Magához húzott és megölelt. – Minden rendben lesz, tudod, hogy Krisztián milyen hisztis tud lenni néha. Holnapra megbékél és minden ugyanolyan lesz, mint régen – vigasztalt Peti.
- Köszönöm, hogy itt vagy mellettem.
- Ugyan, ez a barátok dolga – örültem, hogy megismerhettem egy ilyen embert, akivel ilyen jóba lettünk. Tudtam, hogy számíthatok rá és ő is tisztában volt vele, hogy bármikor támaszkodhat rám. Még többször felébredtem az éjszaka folyamán, de Petinek mindig sikerült megnyugtatnia. Reggel annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemem. Peti még mindig szorosan megához ölelt.
- Köszönöm az estét – suttogtam a fülébe. Tudtam, hogy, ha ő nem áll mellettem, akkor irtózatosan nagy balhét lecsapok. Legutóbb a laptopom bánta, mikor összevesztem még annak idején Ákossal.
- Tudhattam volna – hallottam egy hangot az ajtó felől. Olyan sebességgel fordultam a hang irányába, hogy még a nyakam is belefájdult. Krisztián arcán mérhetetlen düh uralkodott. Zita pedig megszeppenve állt mögötte, gondolom, ő engedte be. – Hihetetlen vagy! Először Ákos, most meg Peti. Én meg nézzek el neked mindent. Olyan hülye vagyok, ide jövök bocsánatot kérni, erre egy másik sráccal talállak az ágyban.
- Krisztián várj, félreérted.
- Ó, persze. Már megint én értem félre. Akkor marha vagyok, én, szeretlek, te meg megcsalsz fűvel-fával.
- Haver, állíts le magad. Kicsit kezd eldurvulni a helyzet. Tényleg nem az a helyzet, mint aminek kinéz.
- Jajj, te meg csak ne szólj bele. Soha nem láttam még ekkora álszent embert, mint te vagy. Előadod, hogy milyen jó barátok letettek, közbe meg végig csak az járt az eszedben, hogy miképp tudod elvenni tőlem. Szánalmasak vagytok mind a ketten – Krisztián szeme villámokat szórt. Bennem pedig fokozatosan ment felfele az a bizonyos pumpa. Hihetetlen, hogy milyen dolgokat talál ki, hogy miket vág a fejünkhöz.
- Azt se tudod, hogy miket beszélsz. Elhiszem, hogy rossz napod van, de ez nem megoldás. Ezzel csak azt éred el, hogy Dorka is megharagszik rád még pluszba és ő se áll majd melletted, mikor szükséged lenne rá – próbálta meg Peti lenyugtatni. Fantasztikus, hogy milyen nyugodt maradt. De mondandója, csak úgy hatott, mint tűzre az olaj.
- Most is szükségem lenne rá, de ő még is veled hetyeg.
- Akkor most lett elegem belőled Éder Krisztián! Akkor gyere vissza, amikor normálisan tudsz velem, rólam beszélni.
- Most meg legyél még te felháborodva – vágott vissza majd elviharzott. Nem sokkal később hallottam, ahogy nagy kerékcsikorgatás közepette elhajt.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam – kért elnézést Peti.
- Ugyan, hagyd, nem a te hibád. Hálás vagyok, hogy itt voltál mellettem. Krisztián pedig csak ideges, remélem, ha lehiggad, akkor megkeres és el tudunk beszélgetni nyugodtan, mint két felnőtt ember, nem úgy, mint az előbb. Ez olyan volt, mintha a 16 éves énemet hallottam volna. Semmi kedvem ma a munkába menni, általában imádom, de most tuti ki fogok borulni valami kis apróságon.
- Akkor be se menj, elmegyünk vásárolni – javasolta Peti.
- Remek ötlet – mosolyodtam el. – Viszont, ha nem megyek be, a főnököm felnégyel és nincs szükségem arra, hogy a mai naphoz ráadásként egy kirúgás is társuljon – mondtam, miközben a szekrény elé léptem. Tanácstalanul álldogáltam előtte egy ideig, majd egy fekete csőfarmer és egy pántnélküli kék top mellett döntöttem. Elmentem a fürdőbe készülődni. Fogat és arcot mostam. Enyhe sminket raktam fel, a hajamat pedig csak kifésültem. Felkapkodtam magamra a ruháimat. mire visszaértem a szobába, Peti már felöltözve ült az ágyon. Beledobáltam a táskámba a szükséges dolgokat és elcsomagoltam a laptopomat is. Mikor már mindennel kész voltam, fújtam egy keveset magamra a kedvenc parfümömből.
- Bármi van, hívj. Minden helyre fog jönni, ne aggódj – ölelt meg Peti búcsúzóul. Felvettem a fekete magassarkúmat, a vállamra kaptam a táskákat. Még írtam gyorsan egy cetlit Zitának, hogy ebéd a hűtőben. Beszálltam az autóba és már indultam is. Sikeresen elkaptam az összes piros lámpát és a legnagyobb dugót. Mikor végre beértem az irodába az asztalomon egy kupac papír várt. Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam a dokumentálásnak. Sikeresen eltűntettem a papírhalmaz felét, amikor megcsörrent a telefonom, ismeretlen számról hívtak.
- Halló, Fehér Dorka – mutatkoztam be.
- Szia, Orsi vagyok – szólt bele egy ideges női hang. – A Kölyöknek balesete volt és most kórházban ápolják – hadarta el egy szuszra.
|
33. fejezet |
Anna |
2011.07.13. 17:09 |
|
- Mi történt? – kérdezte izgalommal kevert ijedtséggel.
- Állítólag Peti látta Zitát egy másik sráccal csókolózni – vázoltam fel röviden a helyzetet.
- Ne, komolyan? – csodálkoztam, mert Krisztián hangjában nyoma sem volt a meglepettségnek, amire számítottam.
- Te tudsz valamit, amit én nem – állapítottam meg. A gyanúmat pedig csak erősítette, hogy Krisztián meg sem próbálta tagadni, csak lehajtotta a fejét, mint aki valami rosszat csinált. – Könyörgöm, avass be, mert megőrülök – kezdtem egyre inkább összezavarodni, amit nagyon nem szeretek.
- Az egész úgy kezdődött, hogy Tomika nagyon berúgott egy buliba, szinte önkívületi állapotba került és egy lánnyal ment haza. Összeálltak, mint két kicsi legó – próbálta meg elviccelni a történetet, de mikor látta, hogy egyáltalán nem fogok nevetni, folytatta. – Másnap reggel, mikor Tomika felébredt, nagyon rosszul érezte magát és épp fel akarta hívni Zitát, hogy elhívja megbeszélni a történteket, amikor Zita betoppant és meglátta a csajt. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, megbocsájt Tomikának. Ám ez csak a vihar előtti csend volt. Zita kieszelt egy tervet. Vissza akart vágni Tomikának, ám túl jól sikerült a dolog és azóta is találkozgat titokban a másik sráccal – hirtelen túl sok információt kaptam, ami feldolgozásra szorult. Csak egy kérdést tudtam oda lökni Krisztiánnak, aki idegesen fürkészte az arcomat.
- Én erről miért nem tudok?
- Nem akartalak még ezzel is terhelni. Ideges voltál a munka miatt, Ákos is rátett egy lapáttal, nem akartam, hogy még ez is rajtad csattanjon – magyarázkodott. Én közben behajtottam az utcánkba és leparkoltam a ház előtt.
- Van még valami, amiről tudnom kell? – érdeklődtem, miközben leállítottam az autót és Krisztián felé fordultam.
- Hát, ha már így rákérdeztél, van.
- És mi lenne az? Kérlek, ne kelljen, mindent harapófogóval kihúzni belőled.
- Az egész ügy pikantériája, hogy Tomika kalandja, beállított a minap azzal, hogy terhes.
- Jézusom, ugye ezt Zita nem tudja? Valószínűleg végérvényesen elmenne a kedve az egésztől, félek, hogy ő is rossz útra téved, mint annak idején én.
- Nem, dehogy, ezt rajtam és most már rajtad kívül senki nem tudja. Nem irigylem Tomikát, fiatal még egy babához, hisz még ő is olyan, mint egy gyerek. Én se tudnék még elképzelni az életemben egy gyereket – fejtette ki a véleményét. – Jól vagy? – kérdezte, amikor látta, hogy percek óta csak bámulok a semmibe.
- Aha, csak ez most túl sok egyszerre. Menjünk be, azt hiszem, ezt tisztáznunk kell velük. Nem jó ez így, hogy mind a ketten abban a hitben vannak, hogy minden rendben, közben pedig egyáltalán nem így van – kiszálltam a kocsiból és elindultam a csomagtartó felé. Kivettem a táskákat és elindultam befele.
- Mégis hogy tervezed ezt az egészet? Csak úgy letámadod őket?
- Nem, majd vacsora után valahogy szóba hozom, de most csináljunk úgy, mintha nem tudnám – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót. – Sziasztok! – kiabáltam be, amikor láttam, hogy Tomika cipője is ott van a többi között.
- Hahó – jöttek elő vidáman a szobából. Összeszorult a szívem, tudván, hogy nekem kell véget vetnem ennek az idilli állapotnak. Az ő érdekük is, hogy megtudják az igazságot és ne kelljen álomvilágban élniük.
- Segítsünk főzni? – érdeklődött kedvesen Zita.
- Nem kell, köszi. Ennyien nem férünk el ebben a kis konyhában – feleltem a kelleténél kicsit bunkóbban. Zita nem értette a reakciómat, csak értetlenül nézett. Krisztián nyugtatóan mögém lépett és megsimogatta a vállam. Nem tehetek róla, kicsit besokalltam. Amúgy is a világ legundorítóbb dolgának tartom, ha valaki megcsalja a „szerelmét”. Most pedig pont nekem kell elintéznem egy ilyen helyzetet. Zita láthatta, hogy nem épp rózsás a hangulatom, ezért Tomikával az oldalán visszavonulót fújt. – Neked is mi a problémád? – kérdeztem ingerülten, amikor megláttam, hogy Krisztián duzzog valamin.
- Semmi, csak nem értem, hogy miért kellett áthívni Petit, amikor úgyis tudod, hogy egy csomó ideig nem lehetünk együtt kettesben.
- Azért, mert a legjobb barátom. Nem értem, mi a baj ezzel. Én sosem szólok egy szót sem, amikor elmész nélkülem a haverjaiddal. Sehova nem megyek, csak elhívom az egyik, sőt egyetlen barátomat vacsorázni a lakásomban és már is hisztizel. Komolyan, néha olyan, mintha nem a pasim, hanem a fiam lennél – támadtam neki.
- Lehet, hogy gyerekes vagyok, de én legalább megpróbálok tenni valamit ezért a kapcsolatért. Engem még sose kaptál rajta az exemmel – szólt vissza Krisztián, ám ezzel az utolsó mondatával kihúzta nálam a gyufát.
- Ezt igazán nem kellett volna felhoznod. Tűnj el – kiabáltam a dühtől eltorzult hangon.
- Szíves örömest – mondta és már rohant is kifele. Meg volt az első komolyabb veszekedésünk is. Hihetetlen, hogy egy semmiség miatt robbant ki. Legalább mindkettőnk megszabadult az elfojtott sérelmektől. Az idegesség nem sokára könnyek formájában tört elő. Hallottam, hogy kopognak, sejtettem, hogy Peti az.
- Bújj be – próbáltam meg mosolyogni, de a hangomon hallatszott, hogy nincs minden rendben. Peti nem kérdezett semmit, csak leült mellém és megölelt, amiért nagyon hálás voltam.
-Elmeséled? – kérdezte határtalan kedvességgel, miután sikerült egy kicsit megnyugodnom.
- Semmi különös, csak sikerült összevesznem Krisztiánnal. Igazából nem rá voltam dühös, csak az egész rajta csattant. Viszont megint szóba hozta azt az egész Ákos-ügyet és elég érzékenyen reagáltam rá. Elküldtem.
- Nyugi, túlságosan szeretitek a másikat. Figyeld meg egy, két óra múlva, mikor lehiggadt úgyis felhív – vigasztalt Peti. – Gondolom, ilyen állapotban nem akarsz főzni. Rendelünk? Pizza? – válaszként csak bólogattam. Miután leadta a rendelést telefonon, ismét letelepedett mellém. – Na és mit akarsz csinálni?
- Nézzünk meg egy vígjátékot, kérlek.
- Rendben, holnap úgysem kell mennem sehova – egyezett bele. Hosszú válogatást követően elkezdtük nézni a filmet. Aztán megjött a pizzánk is, Peti természetesen nem hagyta, hogy fizessek. Miután végig néztük a filmet, kitaláltuk, hogy jó lenne inni egy kis bort. Persze nem csak egy kicsit ittunk, fejenként sikerült meginnunk egy üveggel. Így pedig Petit természetesen sehova nem engedtem. Letusolt, kölcsönadtam neki Krisztián egyik boxeralsóját, majd miután én is elintéztem az esti teendőket lefeküdtünk aludni.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…