Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

2. fejezet		2011.06.10. 18:18
Lekanyarodtam a kisbolt felé. Mióta ebbe a lakásba költöztünk Zitával, azóta ide járok. Nagyon kedvesek az eladók és mindig megtalálok mindent, amire szükségem van a háztartásban. Leparkoltam a kocsival, felkaptam a táskám és elindultam a bolt felé. -    Jó napot, Dorka! Hogy van ma? – kérdezte az pénztáros néni. Kicsit beszélgettem vele, majd elindultam a tészták fele, mert eldöntöttem, hogy spagettit készítek. A húgom imádja, és csak tésztát kell vennem hozzá. Miközben ezen gondolkoztam, odaértem a tésztáspolchoz, egy darab spagetti tészta árválkodott a polcon, lehajoltam érte, ám kezem összeütközött valakiével, ő is arra a nyamvadt tésztára fente a fogát. Felnéztem és Krisztiánnal, a fotós gyerekkel néztem szembe.  Mikor felismert vigyorogni kezdett. Halványan elmosolyodtam, kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét megragadtam a zacskót. -    Én láttam meg előbb – mondta, mint egy 5 éves kisfiú az óvodában. -    De nekem nagyobb szükségem van rá és mivel te egy igazi úriember vagy, ezért nekem adod – villantottam rá a legszebb mosolyom. -    Rendben, neked adom, de akkor engem is meg kell hívnod vacsorára – válaszolta pimaszul. Elgondolkodtam, majd rövid idő után válaszoltam. -    Rendben van, de csak azért, mert már elterveztem, hogy ez lesz a kaja. De, csak, hogy tudd nem szokásom pasikat egy nap ismeretség után haza vinni – mondtam és már mentem is a kasszához fizetni.  Ő is fizetett, majd kiléptünk a boltból. -    Akkor mikor menjek és hova? – kérdezte mosolyogva. -    Egy óra múlva, Juhar sor 16. -    Rendben, akkor ott találkozunk – mondta és elindult a kocsija felé. Én is kinyitottam a kocsit, bepakoltam a táskákat a csomagtartóba és elindultam hazafelé. Zita még nem volt otthon, táncórája volt, majd csak este ér haza. Pakolni szerencsére nem kellett, mert nagyon tisztaság- és rendmániás vagyok, ezért nálunk mindig minden a helyén van. Imádtam főzni, egy időben szakács akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy oda nem elég, ha valaki szépen lassan elfőzőcskézik a konyhába, kell gyorsaság és türelem is. Anyukám receptje szerint csináltam a spagettit. Emlékszem, hogy mennyire imádta az egész család. Sima spagetti, tepsibe lerakva és sajttal megszórva.  Éppen kivettem a sütőből a már kész vacsorát, amikor csengettek, gyorsan odaszaladtam az ajtóhoz és kinyitottam. Krisztián állt az ajtóba. -    Szia! – köszönt kedvesen. -    Szia! Gyere csak beljebb. Kicsit korán jöttél, még nem tudtam megteríteni – mondtam miközben elkezdtem kipakolni a tányérokat és az evőeszközöket. -    Segítsek? -    Köszönöm, nem kell – mondtam, mikor már az utolsó szalvétát és poharat is a helyére tettem. – Kész is vagyok. -    Ezt neked hoztam – nyújtott át egy fehér rózsát. -    Ez a kedvenc virágom, honnan tudtad? -    Nem tudtam, csak megérzés - villantotta rám féloldalas mosolyát. -    De ugye tudod, hogy ez nem egy randi?! Mármint, csak annak köszönheted a meghívást, hogy maximalista vagyok, és amit eltervezek, annak úgy kell lennie. -    Igenis asszonyom, de soha ne mond, hogy soha – kacsintottam rám. Ezek után csendben ettünk.  – Úristen, ez nagyon finom volt. Nem hittem, hogy van ember, aki jobbat csinál anyáénál, de tévedni emberi dolog – mondta, mikor befejeztük az evést. -    Köszönöm szépen, családi recept – mondtam kicsit pironkodva. Elkezdtem lepakolni az asztalt, Krisztián pedig segített. -    Mosogatni viszont segítek, nemleges választ nem fogadok el. -    Mosogatni biztos nem, maximum törölgetni – feleltem, miközben vizet engedtem a mosogatáshoz. Beszélgettünk a ’munka’ közben. -    Szóval maximalista és tisztaságmániás vagy. Tisztára, mint Monk, a flúgos nyomozó. -    Ó, igen? Flúgos? – fröcsköltem le viccesen. Ő pedig vissza. Csak akkor hagytuk abba, mikor már mindketten tiszta vizek voltunk. Krisztián megfogta a kezem, a szemembe nézett. Közelebb hajolt, és akkor..

1. fejezet		2011.06.10. 18:16
Az ágyamban feküdtem, az igazak álmát aludtam, hirtelen a telefonom ébresztőjére riadtam fel. Remek, újabb reggel, újabb megpróbáltatások. Kipattantam az ágyból, mert tudtam, hogy minél tovább halasztgatom, annál nehezebben fog menni az ébredés. Kicsoszogtam a konyhába, hogy felrakjam a kávét főni. -    Zita, ébresztő! – kiabáltam be a húgomnak, még volt másfél óra a becsengetésig, de tudtam, hogy szereti elhúzni a reggeli készülődést. Nem hallottam semmi féle zajt a szobájából kiszűrődni, ezért benyitottam, a takarót a fejére húzva aludt. – Kelj fel álomszuszék, mert megint elkésel! – rántottam le róla a takarót. – Rendben, akkor megyek a hidegvízért – indultam el ki a szobából. -    Dorka, ne szórakozz, fenn vagyok – mászott ki az ágyból. – Most örülsz? -    Rettenetesen – mondtam vigyorogva, majd elindultam, hogy elkészítsem a tízóraiját és az én reggeli kávémat. Mikor elkészültem, elindultam felöltözni, majd a fürdőbe. Már javában a kávémat fogyasztottam, amikor Zita is belépett a konyhába.  Kezét felém nyújtotta, jelezve, hogy ő is kér kávét. -    A-a kisasszony, 21 éves korodra koffeinfüggő leszel, mint én és hidd el nem olyan jó dolog. -    Ilyenkor olyan vagy, mint anya – erre nem tudtam mit válaszolni, inkább csak legyintettem neki. 17 évesen, hogyan is érezhetné át ezt az egészet. Szó nélkül felálltam, hogy berakjam a bögrémet a mosogatóba. -    Indulhatunk? – kérdeztem. -    Persze! – válaszolta, felkapta a táskáját, és mint egy jó kisgyerek várakozóan beállt az ajtóba. Besiettem a szobába és felkaptam a mappámat és a táskámat. A húgom már türelmetlenül topogott az ajtóban. Kinyitotta az ajtót majd lesietett a lépcsőn, én pedig ráérősen bezártam az ajtót és elindultam a kocsi felé. Beszálltunk a kocsiba és egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz, leparkoltam a sulijánál ő pedig kiszállt halkan elköszöntünk egymástól és én már hajtottam is tovább a munkahelyemre. Egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam, ami először mesebeli munkának hangzik, ám néha kész téboly tud lenni. Imádom a munkámat, de vannak emberek olyan kívánságokkal, amiket elég nehéz teljesíteni, sőt néha lehetetlen. Gondolatmenetemet befejezve, arra eszméltem, hogy már az irodám ajtaja előtt állok. Leültem az íróasztalomhoz, nem sokkal később valaki kopogtatott. -    Szabad! – kiáltottam ki. Laura volt az, épp az esküvőjét terveztük. -    Szia, Dorka! A fotós-ügyben jöttem, azt hiszem megtaláltam a megfelelő embert, aki fényképezhetné életem legszebb napjának eseményeit. Be akarom mutatni neked, mielőtt hivatalosan is megbízom. Még tanul, de már több hírességet is fotózott és engem meggyőztek a munkái. -    Figyelj, ahogy gondolod, de nem gondolod, hogy jobb lenne egy profit megbízni vele. Nem akarok ez ellen a jelölt ellen sem beszélni, de van egy mappám, tele fotósok telefonszámaival. Ha te őt akarod, akkor nincs ellenvetésem, de jól fontold meg! -    Már sokszor átgondolom, szerintem ő tökéletes a feladatra. Krisztián, gyere be, kérlek!  Fehér Dorka, Éder Krisztián – mutatott be minket a másiknak. Krisztián nem volt túl elegánsan öltözve, magas szárú cipőben és póló-farmer összeállításban és sapkában volt. Nem volt túl rokonszenves, úgy viselkedett, mint valami sztárpalánta. -    Szia – köszönt barátságosan. -    Helló – válaszoltam csöppet sem kedvesen. Grimaszolt egyet, jelezve, hogy nem tetszik neki a stílusom. A megbeszélés olyan hosszúra sikeredett, hogy mire végeztünk, lejárt a munkaidőm. Elköszöntem Lauráéktól és elkezdtem szedelőzködni. Eszembe jutott, hogy be kell ugranom a boltba, mert még nem csináltam ebédet, de amúgy sincs semmihez sem alapanyag.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk