Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

22. fejezet		2011.06.20. 14:59
Halk kopogásra ébredtem. Zita dugta be a fejét, aggódó arckifejésével és Tomival együtt. - Gyertek csak be – mosolyodtam el halványan. - Vihar van a Paradicsomban? –Tomika vigyorogva próbált jó kedvre deríteni, eredmény nélkül. Zita oldalba bökte, Tomika pedig csak megrántotta a vállát válaszol, jelezve, hogy nem érti a problémát. - Mi a baj? – kérdezte Zita az ágyam szélére ülve. - Vége – suttogtam azt az egy szót, aminek a kimondása tőrként fúródott a szívembe. - De mi történt? – ölelt át vigasztalóan a testvérem. Most már Tomi is helyet foglalt Zita mellett az ágyon. - Két külön világban élünk – adtam elő nekik is az amúgy teljesen alaptalan indokot. - Ne kezd már te is ezt – háborodott fel Tamás. Sejtettem, hogyan érti, elég sablonos duma volt, de nem tudtam mit mondani Krisztiánnak, hogy ne bántsam meg. Hisz ez egy idióta kifogás, rengeteg olyan pár van, akik közül az egyik híres a másikuk pedig „civil”, köztük a húgom és ő is. - Ne haragudjatok, de most egyedül szeretnék lenni egy kis ideig – szóltam végül hosszú idő után. Csendben felálltak, Zita még vetett rám egy aggódó pillantást, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudtam magammal mit kezdeni, mindig csak ő járt a fejemben. Tudni akartam, hogy mi van vele, hogy viseli a szakítást. De nem hívhattam fel, az ő és a saját érdekemben sem. Hirtelen eszembe jutott, hogy mindig emlegetni szokta, hogy rengeteget ír a közösségi oldalaira és mindig azt böngészte, amikor én épp a laptopomon dolgoztam. Türelmetlenül vártam, hogy bekapcsoljon a gép és betöltsön az oldal. Sietve regisztráltam és kikerestem Krisztián profilját, természetesen ezt is megosztotta a rajongóival, ha csak virágnyelven is. Egy idézetet osztott meg utoljára: „Nem lesz jó nélküled, újabb csalódás, nem is tudom, hogy ki voltál?! Hazugság az egész, mégis elhittem minden szót, amit kimondtál.” Tudtam, hogy ez nekem szól és borzalmas érzés volt, hogy ezt gondolja rólam, de inkább gyűlöljön engem, mintsem valami baja essen. Azért visszaírtam neki, a sok rajongó közt úgysem akad fenn a szeme az én bejegyzésemen. „ Nem minden az, aminek látszik.” Kikapcsoltam a gépet. Szép lassú léptekkel elindultam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Felhívtam az irodát, hogy másnap nem megyek be, mert nem érzem jól magam. Ilyen idegállapotban nemhogy dolgozni, létezni is alig tudok. Mondták, hogy nem baj, úgysincs most nagy hajtás, pihenjem csak ki magam. Egész éjjel csak forgolódtam nem tudtam szabadulni Krisztián fájdalomtól csillogó tekintetétől, a fejemben villogott. Éjjeli szekrényemről is az ő tekintete nézett vissza, hisz oda volt kiállítva az első közös képünk, amit ő készített, amikor a parkban sétáltunk. Valahogy aztán még is sikerült elbólintanom pár órára. Rettentő fáradtan ébredtem, hatalmas, sötét karikákkal a szemem alatt. Megmostam az arcomat, de a helyzet csöppet sem javult. Összekötöttem a hajamat egy copfba. Felkaptam egy edzőgatyát, pólót, egy belebújós pulcsit és a tornacipőm. Bedugtam a fülhallgatókat és indítottam a zenét. Elraktam a kulcsot. A lépcsőházból kiértve a park felé vettem az irányt. Csak futottam és futottam, igyekeztem kiadni minden felgyülemlett feszültséget ezzel a rohanással. Egy pillanatra nem figyeltem oda és bele is ütköztem valakibe. - Bocsi, nem figyeltem a lábam elé – szabadkoztam fel sem nézve. - Nem, dehogy, az én hibám volt, beléd szaladtam – mentegetőzött ő is. - Egyezzünk ki abban, hogy mindkettőnk hibája volt – nyújtott kezet felém. – Peti vagyok. - Dorka – mutatkoztam be. Magas, világos barna hajú, zöldes szemű srác volt. – Ne haragudj, de futok tovább, rám fér a stressz oldás. - Én is épp ezért vagyok itt, csatlakozhatom hozzád. Kettesben jobban megy a futás is – kérdezte kedvesen. Igazából jól jött most egy kis társaság, nehogy teljesen magamba zuhanjak. - Persze, gyere csak – nagyon sokat beszélgettünk. A sors iróniája, hogy ő is nem rég szakított a barátnőjével. Valamiért neki el tudtam mondani, hogy mi történt. Talán, mert nem ismer, és nem ítél el vagy, mert első pillanattól fogva érthetetlen módon megbíztam benne. Ez kölcsönös volt, ugyanis ő is megosztott velem pár kényes dolgot a múltjából és a jelenéből is. Jó érzés volt elmondani valakinek a problémáimat és nem titkolni azokat. Mikor már mindketten, majd’ kiköptük a tüdőnket, leültünk egy padra és ott beszélgetünk tovább. - Örülök, hogy megismerhettelek. Őrültség, de én már most a barátomként tekintek rád – vallotta be miután telefonszámot cseréltünk és épp elbúcsúztunk. - Dehogy őrültség, én is ugyanígy érzek – miután elköszöntünk, elgondolkoztam azon, hogy mióta én lettem Zita gyámja, maradt 2-3 barátom, akikre számíthatok, bármikor. Elmélkedéseimből a telefonom rezgése ébresztett fel. Ismeretlen szám volt. – Haló, Fehér Dorka – mutatkoztam be. - Én vagyok az – szólt bele Ákos. – Hallottam, hogy betartottad az ígéreted, nagyon helyes. Este elmegyünk bulizni. - Nem lehet, holnap dolgoznom kell. - Pedig muszáj lesz. Engem meghívtak és neked is jönnöd kell, hogy jól mutass az oldalamon. - Ott leszek – szinte fújtam a szavakat dühömben, majd lecsaptam a telefont. Mit képzel ez magáról? Utáltam a helyzetet. Sakkban tartott, tehetetlen voltam vele szemben. Azt kellett tennem, amit ő akar, ha meg akartam védeni Krisztiánt.

21. fejezet		2011.06.20. 14:58
2 héttel később Minden remekül alakult az életem minden színterén. Krisztiánnal, Zitával és a munkával is minden rendben volt. A munkahelyemen előléptettek, a jól sikerült szülinapi buli miatt. Zitával nagyon jól megértettük egymást, nem volt semmiféle kamaszkori szeszélye, amit részben Tominak köszönhetek. Krisztiánnal pedig nagyon boldogok voltunk, szinte rózsaszín felhők közt járkáltam, ha a közelemben volt. Minden nap találkoztunk, ha nem is többre, csak pár percre. Mindig nálunk voltunk, mert állítása szerint, az övék egy igazi legénylakás, amit, ha meglátnék, kifutnék a világból a tisztaság mániám miatt. Megígértem neki, hogy majd egyszer segítek kipucolni a házat. Sejtettem, hogy nem tarthat sokáig ez a nagy öröm és ez az érzésem be is igazolódott. Dúdolászva léptem be a lakásba. Amikor beléptem a nappaliba a látványtól, ami fogadott kihagyott egy ütemet a szívem. - Mit keresel te, itt? – kérdeztem a meglepettségtől és idegességtől akadozó hangon. - Neked is, szia, édesem. Örülök, hogy ennyire szívesen látsz. Kérdésedre válaszolva, a portás engedett be, nagyon kedves volt. Meg sem kellett fenyegetnem, elég volt csak azt mondanom, hogy az unokatestvéred vagyok – mondta Ákos gonoszan mosolyogva. - Térj, a lényegre, miért jöttél – kezdtem kijönni a sodromból. - Csupán egy dolgot akarok. - Mi lenne az? - Vissza akarlak kapni – felelte szemrebbenés nélkül. Amint kimondta, majdnem összeestem az ijedtségtől. Tudtam, hogy amit akar, azt megkapja. - Egyszerűbb lesz, ha most feladod, nem esel akkorát pofára. Krisztián szeretem, és ezen nem változtathatsz – mondtam határozottan. - Ó, dehogynem. Te is nagyon jól tudod, hogy nem bírod ki kaland nélkül. Unatkozni fogsz, amit utálsz. Különben is nincs nagy jövőtök, meddig bírnál titkolózni mindenki előtt. Mellettem nem kell megjátszanod magad – búgta a fülembe. - Ákos, hagy békén, rendben? Nem és kész. Megváltoztam, már nem tudsz hatni rám. - Sejtettem, hogy nem lesz könnyű rávenni, mindig is makacs voltál. Nem akartam ilyen eszközökhöz folyamodni, de, ha nem dobod ki azt a nyálgépet, beszélek pár haverommal és garantáltan olyan kezelésben részesül, hogy még az anyja sem ismer rá. Megéri megkockáztatni? – kérdezte olyan ördögi mosollyal az arcán, amitől megrettentem. Hogy mondhat ilyeneket? Egyszerűen nem bírnám ki Krisztián nélkül, viszont azt sem tudnám elviselni, ha miattam bármi baja esne. - Időre van szükségem, de meg kell ígérned, hogy tényleg semmi bántódása nem fog esni – válaszoltam végül a könnyeimmel küszködve. - A szavamat adom rá. Mennem kell, még van egy kis dolgom. Ne aggódj, még látjuk egymást – adott puszit az arcomra, majd kiviharzott az ajtón. Megriadtam, hisz nem undorodtam ettől a puszitól, sőt ugyanúgy égett az arcomon az a hely, ahol az ajkai érték, mint mikor Krisztián puszil meg. Megrettentem magamtól. Felsejlettek a régi emlékek és én nem tehettem ellene semmit. Borzalmasan éreztem magam. Nem tudtam elképzelni az életemet Krisztián nélkül, mégis muszáj volt megtennem vele. Pár napig, talán egy hétig szomorkodik, aztán szép lassan túl lesz rajta. Jobb, ha a szíve törik össze, mintha bármelyik másik testrésze. Remegve a kezembe vettem a telefont és tárcsáztam Krisztián számát. - Szia, át kell jönnöd, beszélnünk kell, nagyon fontos – a hangom el-elcsúszott, ahogy beszéltem. - Valami baj van? – kérdezte Krisztián. - Csak gyere, kérlek – tértem ki a válaszadás alól. - Sietek – megnyomtam a piros gombot és ledobtam az ágyra a telefont. Idegesen járkáltam fel-le a nappaliban. Nem bírtam megmaradni. Annyira szomorú voltam, hogy már-már fizikai fájdalmaim voltak. Végül kopogtak, sejtettem, hogy ő lesz az, mielőtt kinyitottam az ajtót hatalmasat sóhajtottam. - Szia! Mi az? – érdeklődött Krisztián izgatottan. - Gondolkoztam, szerintem mégsem fog ez menni nekünk. Egyre kevesebbet vagyunk együtt, az életünk egy kapcsolat nélkül is zsúfolt és én nem akarom, hogy ez egyre jobban elharapódzón, míg a végén úgy válunk el, hogy gyűlöljük a másikat, jobb, ha most szállunk ki ebből a kapcsolatból – mondtam el egy szuszra a mondandómat. Krisztián arcán láttam végig futni a fájdalmat, olyan érzés volt, mintha valaki teljes erőből gyomorszájon vágott volna. A szívem millió apró darabkára tört. - Ne csináld ezt, bármit megtennék érted, ezt te is tudod. Megpróbálok több időt rád szánni – fogta könyörgőre a dolgot. A szemébe néztem, nagy hiba volt, láttam, ahogy megcsillan egy könnycsepp a szemében. Elvesztem, nem bírtam tartani a szerepem és zokogni kezdtem. - Menj el, kérlek. Nem értheted, de hidd el, érted teszem – suttogtam a sírástól elfúló hangon. - Magyarázd meg, ne tedd ezt velem. El sem tudod képzelni mennyire, szeretlek, hogy mennyit jelentesz nekem – gördült le egy könnycsepp az arcáról. - Ne nehezítsd meg – kérleltem. Megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett. - Te tudod, mit csinálsz – mondta és felállt. Nyílott az ajtó, Tomika és Zita lépett be rajta. Épp edzésről jöttek haza. Krisztián szó nélkül kiviharzott a lakásból, én pedig sajgó szívvel, fájdalmas tekintettel néztem utána, majd amikor elhalkultak a lépései, némán bekullogtam a szobába. Rávetettem magam az ágyra és csak sírtam és sírtam. Vörös szemekkel aludtam el, szinte már könnyem sem maradt.

20. fejezet		2011.06.20. 14:57
Hajnalig egymás karjaiban beszélgettünk. Akkor is csak azért indultunk el haza, mert már rettentően fáztam és Krisztián kölcsönadott kabátja sem segített. Akárhogy is vacogtam, a naplementét még megvártuk együtt.   - Nem akarok elmenni, nem akarom, hogy hazamenjünk – nyafogott Krisztián, mikor felálltam, hogy készülődjek. Olyan aranyos volt. - Én sem akarok, de muszáj, nem maradhatunk örökre itt, bármennyire is szeretnénk – simogattam meg vigasztalóan az arcát. Nyugodtan ültem be az autóba, hisz tudtam, hogy az a pár korty bor, már rég kiürült a szervezetéből. Otthon, az ajtó előtt, fájdalmas búcsúzás következett. Végül, amikor sehogy sem jutottunk egyről a kettőre, felajánlottam, hogy nálam aludhat, feltéve, hogy csak alszunk. Hazaugrott ruhákért. Addig én csendesen letusoltam, megfésülködtem és lemostam a sminkem. Mire végeztem éppen kopogtatott. Nincs félórája, hogy elváltunk, még is úgy ugrottam a nyakába, mintha napok óta nem láttam volna. - Gyakrabban kell elugranom tíz percekre a jövőben, ha ilyen fogadtatásban részesülök – mosolygott. Nem válaszoltam csak megpusziltam az arcát. – Hm, ez tényleg beválik – folytatta. - Jaj, ne bolondozz, inkább menj megfürdeni, mert mellém aztán nem fekszel be koszosan – bokszoltam bele játékosan a vállába. - Hihetetlen, rögtön az első randi után testi erőszakot alkalmazol velem szemben – háborgott Krisztián színpadiasan. - Borzalmas egy hárpia vagyok, tudom – mentem bele a játékba. Nagyon úgy tűnt, hogy Krisztiánnak még nem állt szándékában aludni. Letusolt és bebújt mellém az ágyba. Már fenn ragyogott a nap az égen, de mi még mindig beszélgettünk.  Hirtelen Krisztián hatalmasat ásított. – Ez vetekedett egy víziló ásításával, örülök, hogy a fejem a helyén maradt – hecceltem tovább. - Na, mindig csak bántasz – bújt el a párna mögé, játszva a sértődöttet. - Ne vedd a szívedre, na! – engesztelgettem. - Ha adsz egy csókot, megbocsájtom minden ellenem elkövetett bűnödet – színészkedett tovább. - Ám legyen – egyeztem bele és gyengéd csókot leheltem az ajkára. – De most már tényleg aludjunk. Nem tudod, milyen kiállhatatlan vagyok, ha nem alszom ki magam. Egésznap hisztizem – vallottam be. - Ne viccelj, te is? Én teljesen ugyanígy viselkedem. - Köszönöm a mai napot, ez volt életem egyik legszebb napja – váltottam témát. Még szorosabban hozzábújtam. - Nem, én köszönöm, hogy tolerálod, hogy nem vagyok hétköznapi, és hogy ennek ellenére is adtál egy esélyt. El sem hiszem, hogy most veled vagyok itt. Olyan ez, mint a legvadabb álmaimban – válaszul adtam neki egy újabb csókot. - Jó éjszakát, Krisztián. Szeretlek! - Én is téged, mindennél jobban – suttogta bele a fülembe. Jó kedvűen aludtam el. Délelőtt arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Szokás szerint elfelejtettem leengedni a redőnyt. Krisztián egyenletesen szuszogott. A mellkasán feküdtem, remek érzés volt hallgatni, ahogy a szíve dobog. Rettenetesen elfeküdtem a nyakam. Megpróbáltam leemelni a kezét magamról, de csak azt értem el vele, hogy álmában még jobban magához ölelt. Pár percig még próbálkoztam, de aztán inkább feladtam, nem volt szívem felébreszteni. Csak néztem, ahogy békés, rezzenéstelen arccal fekszik. Annyira hihetetlen volt, hogy ilyen gyorsan, ekkora fordulatot vett az életem a jó irányba. Mindezt Krisztiánnak köszönhettem. Óvatosan végig simítottam a karján. Megijedtem, amikor elkapta szabad kezével az enyémet. Kinyitotta a szemét és megpuszilta a kezemet. - Jó reggelt szépségem! – üdvözölt egy csókkal összekötve. - Bocsi, nem akartalak felkelteni – szabadkoztam. - Ugyan, erre szeretnék felébredni mindig. Amúgy meg, már fenn voltam, csak lusta voltam kinyitni a szemem – nyugtatott Krisztián. - Fel kellene kelnem, hogy reggelit készítsek – vetettem fel az ötletet. - A-a, nem mész te sehova – mondta Krisztián és magához szorított. - Muszáj, Zita még a végén éhen hal – győzködtem. Végül sikerült kiszabadulnom a ’ rabságból ‘. Nyújtózkodtam egyet, majd elindultam ki a konyhába. Legelőször is megfőztem a kávémat. Majd nekiláttam, a rántotta készítéséhez. Igazából már ebédidő volt, de nem volt se kedvem, se energiám, hogy nekilássak a nagy sütés-főzésnek. Ezért úgy döntöttem, hogy összedobok valamit gyorsan, aztán majd később rendelünk valahonnan, ha éhesek leszünk. Előtte bekopogtam Zitához, hogy egyáltalán éhes-e. Tomika ismét nálunk volt. Vicces látványt nyújtottak. Ültek az ágyon és mindketten megbabonázva bámulták a saját laptopjukat. - Hé, kockák, kértek valamit enni? - Nem, köszi, már csináltunk magunknak – elmosolyodtam. Az én kicsi húgom, szépen lassan felnőtté válik. - Ha kell, valami szóljatok. - Oké – felelték, de a monitorról le nem vették volna a szemüket. Feltörtem a tojásokat és nekiálltam keverni. Hallottam, hogy Krisztián a fürdőben van. Csak akkor ért ki, amikor már elkészültem a rántottával. - Munkakerülő vagy – piszkáltam. - Nem is igaz. - De, amúgy se ér. Te már itt teljes pompádban ragyogsz én pedig kócosan és pizsiben vagyok – nyavalyogtam. - Ez igaz, csak az a különbség, hogy te így is mesésen festesz – bókolt Krisztián. - Jaj, te – csókoltam meg ismét. – Te aztán tudod, hogyan kell udvarolni. - Ez nem csak üres bók, ezt teljesen így gondoltam – tapasztotta most ő ajkát az enyémre.

19. fejezet		2011.06.20. 14:55
Mivel remek volt az idő, ezért teljes nyugalomban leülhettünk a fűbe. Krisztián az egyik nagy kedvencemet, tortellinit hozott nekem. Most is teljesen meglepődtem, hogy tökéletesen kiismeri az ízlésemet. Az ebéd jó hangulatban telt. -    Olyan szívesen, maradnék még, de, sajnos így is sok időt lógtam el a munkából – szomorodtam el. -    Hé, semmi baj, holnap úgy is találkozunk – emelte fel finoman a fejemet az államnál fogva. -    Igaz – feleltem és kikísértem őt. Búcsúzóul még megöleltem, majd figyeltem, ahogy a fekete autó távolodik, mindaddig, míg végül eltűnt a távolban. Egyszerre éreztem szomorúságot, amiért el kellett mennie és boldogságot, amiért itt volt. A buli kezdéséig maradt idő, nagyon gyorsan szaladt el. Mire észbe kaptam már is kezdtek befelé szállingózni a vendégek. Mindenkinek kedvesen köszöntem, ha kérdeztek valamit készségesen válaszoltam. Ez volt a feladatom. A háttérből irányítottam mindent. A bulinak hatalmas sikere volt. Mindenki nagyon jól érezte magát.  Szépen lassan elérkezett az este fénypontja is, ami nem más volt, mint a sztárfellépő. Szerencsére Zoli időben érkezett, nem volt semmiféle teljesíthetetlen kérése, semmi nagyképűsködés. Nagyon jó fej volt végig. Rágtam a körmömet az izgatottságtól, hogy milyenek lesznek a reakciók a vendégek részéről, ha meglátják Zolit. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy szinte mindenki elcsodálkozik egy pillanatig, majd lelkes tapsolásban tör ki. A mini koncertnek eszméletlen sikere volt, Zoli pedig kedvesen osztogatta az aláírásokat és készítette a közös képeket. Mikor már minden elcsitult, a szülinapos felesége, félrehívott. Megrettentem, hogy talán valami kivetni valója volt a partyval kapcsolatban, ám kiderült, hogy annyira tetszett neki az egész, hogy már is, ad egy következő megbízást. Amikor megérkezett a takarító brigád, Timi felajánlotta, hogy ő marad, menjek csak haza pihenni. Elfogadtam az ajánlatát, hisz már nagyon fáradt voltam és még fél órát kellett vezetnem.   Az utat viszonylag rövid idő alatt megtettem. Mikor hazaértem, beosontam a bejárati ajtón, nehogy felébresszem Zitát. Észrevettem, hogy a cipők közt, van egy ismeretlen férfi csuka is. Halkan kinyitottam a húgom szobájának ajtaját, szinte meg sem lepődtem, amikor őt és Tamást felöltözve, ölelkezve láttam aludni az ágyon. Elmosolyodtam, gyorsan elmentem tusolni. Bezuhantam a párnák közé, még szinte le sem ért a fejem, már is mély álomba merültem. Össze-vissza álmodtam mindenfélét. Másnap reggel, mikor felébredtem, nem emlékeztem egyik álmomra sem. Azt tudtam, hogy egyik sem volt rossz, de másra nem emlékeztem belőlük.  Kipihentem keltem, nem kellett munkába menni, pihenőt kaptam, a tegnapi átdolgozott nap után. Kicsoszogtam a konyhára, hogy magamba töltsem a napi koffein adagomat, Zita és Tomika épp reggeliztek. -    Jó reggelt! – üdvözöltem őket. -    Helló! – köszöntek vissza nem túl energikusan. -    Tamás, te már beköltöztél? – kezdtem el piszkálni. -    Persze, már ki is pakoltam a bőröndömet – szólt vissza. -    Amúgy nem történt semmi, filmeztünk. Elálmosodtunk, Tomi fáradt volt, ezért itt maradt – magyarázta a tesóm. -    Rendben, nekem nem kell mentegetőznöd – kacsintottam rá. Egésznap takarítottam, hogy kevesebbet gondoljak az esti randira. Még így is egyfolytában az járt a fejembe. Két órával a randi előtt elkezdtem készülni, mégis alig készültem el. Mivel Krisztián semmit nem árult el a randiról, ezért kevertem az elegáns és sportos stílust. Fekete nadrágot vettem fel egy pántnélküli hosszított felsővel és egy telitalpú magas sarkúval, amivel akár a világból is ki tudnánk sétálni, de mégis nagyon elegáns. A hajamat laza copfba kötöttem. Enyhe sminket tettem fel. Krisztián szinte másodpercre pontosan érkezett. Egy fehérrózsát tartott a kezében. Beletűzte a hajamba. Elköszöntem a tesómtól. Krisztián kinyitotta előttem a kocsija ajtaját. Egy fekete Alfa Romeoja volt. Egy Lánc hídra néző lakásnál álltunk meg. Nem értettem semmit. Krisztián egy kendőt vett elő. Sejtettem mire készül. . Kizárt, hogy az én szememet bekötözöd azzal. -    Na, kérlek – nézett rám azokkal az ellenállhatatlanul szép szemeivel. Olyan tekintettel vizsgálta a barna szemeimet, hogy úgy éreztem, átlát rajtam, akárcsak a röntgensugarak. -    Rendben, de, ha elesek, nem röhögsz ki. -    Soha – egyezett bele.  A hátam mögé lépett, majd óvatosan bekötözte a szemeimet. Éreztem a nyakamon a leheletét. Jóleső borzongás futott végig a hátamon. Finom megfogta a kezem és vezetett. Hirtelen felkapott az ölébe. -    Hékás, mit csinálsz? – kérdeztem ijedten. A vér is megfagyott az ereimbe, hisz csak azt vettem észre, hogy a talaj eltűnik a talpam alól. -    Lépcső volt – felelte nevetve. – Most leteszlek – szólalt meg. -    Megérkeztünk? Levehetem a kendőt? – kérdeztem türelmetlenül. -    Igen, de majd én leveszem – izgatottan topogtam. Miután megszabadultam a kendőtől, körbenéztem. Egy gyönyörű szép tetőn álltunk. Egy asztal volt középen, két székkel. Minden tele volt rózsákkal és gyertyák ezrei pislákoltak a sötétben. Azt asztalon két pohár és egy üveg rosé bor állt. Egyszerűen gyönyörű volt minden, pont olyan, mint amilyenről kiskoromban álmodtam.  Szóhoz sem jutottam. Éreztem Krisztián tekintetét az arcomon. A szemem megtelt könnyel, nagyon meghatódtam. Nem mondtam egy árva szót sem, csak megöleltem. Ez az ölelés jobban kifejezte az érzéseimet, mint ezer szó. Krisztián is megértette, hogy mit jelent ez a gesztus és ő is visszaölelt. Nem tudom, meddig álltunk így összeölelkezve, végül Krisztián szakította meg az ölelést. Az ő szemében is mérhetetlen boldogságot láttam. Ettől, ha lehet még jobb lett az én kedvem is. Kihúzta nekem a széket és leültünk beszélgetni. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese, nem akartam, hogy vége legyen. Krisztián tartogatott még egy meglepetést is. Egy leterített pléd várt ránk, miután elfogyasztottuk a bort. Leheveredtünk hát rá és néztük a csillagokat. Az egész olyan megható volt. Krisztiánra néztem. Az arca szép lassan közelített az enyém felé. Az ajka súrolta az enyémet, majd végül ajkaink csókban forrtak össze. Egyre szenvedélyesebb lett a csókunk. Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt, teljesen átadtam magam az érzésnek. Az elszakadás szinte fizikai fájdalmat okozott. – Dorka, mondanom kell valamit. Soha senkinek nem mondtam még ezt ennyire komolyan, főleg nem ilyen rövid ismeretség után. Nem számít, mióta ismerlek. Nem voltam még ilyen biztos az érzéseimben, mint most. Dorka, én szeretlek – mondta ki végül. A gyomrom cigánykereket vetett, mikor kimondta azt a szót, ami már bennem is megfogalmazódott. -    Én is szeretlek – vallottam be végül. Olyan boldog voltam, hogy szinte elrepültem a nagy boldogságtól. Ezt az érzést nem tudtam mihez hasonlítani, Ákossal sosem éreztem ilyet. Csak ültünk csendben egymást ölelve és néztük a gyönyörű szép panorámát. Nem volt szükség szavakra.

18. fejezet		2011.06.20. 14:52
-    Na, sikerült intézni valamit? – kíváncsiskodott Timi egyből az után, hogy letettem a telefont. -    Hát, mondhatjuk, egyik ismerősöm jártas a sztárvilágban és próbál intézni nekünk valamit, de nem mert semmit sem biztosra mondani – adtam választ a kérdésére. – Ezen kívül minden rendben van? -    Igen persze, de véleményem szerint épp elég nagy probléma az is, hogy a buli előtt pár órával még nincs meg a fellépőnk. Mi lesz, ha az ismerősöd azt mondja, hogy nem tud segíteni? Akkor mihez kezdünk? – kezdett teljesen kikelni önmagából Timi. Őszintén szólva nekem sem kellett sok a teljesen idegösszeroppanáshoz vagy legalábbis egy kiadós hisztihez. Nagyon dühös voltam az egész világra, hisz nagyon fontos lenne nekem ez a születésnapi buli, sokat jelentene a karrieremnek, ha tökéletesen sülne el. -    Nyugodj meg, tudom, hogy Krisztián minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy szerezzen nekünk egy előadót – nyugtatgattam Timit, de legfőképpen magamat. El kellett terelnem a gondolataimat. Nem volt túl könnyű, hisz elég nagy problémával álltunk szemben. Megpróbáltam megkeresni a dolog pozitív oldalát, mint mindig mindennek, de nem nagyon sikerült rájönnöm, hogy ebből a szituációból, mi az, ami számomra még jól is elsülhet. Éppen a virágokat rendezgettem, amikor megcsördült a telefonom. Amikor megláttam, a kijelzőn Krisztián nevét villogni, a vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe emelkedett. Mély lélegzetvétel után felvettem a telefont. -    Szia! Sikerült intézni valamit? – kíváncsiskodtam. -    Szia! Igen, sikerült. Tudtam beszélni Bereczki Zolival és be tud vállalni egy 45perces műsort – közölte Krisztián a jó híreket. -    Úristen! Ez szuper. Annyira nagyon köszönöm. Hanem is az életemet, de a munkámat és a karrieremet megmentetted. Hogyan hálálhatom meg, ezt neked? – majdnem repdestem az örömtől, hogy végül mégsem ment csődbe az egész buli. Ezt csak is Krisztiánnak köszönhetem. -    Ugyan, csak természetes volt, hogy segítek neked. De, ha ragaszkodsz ahhoz, hogy meg akarod köszönni nekem, akkor meg elégszem annyival is, ha eljössz velem egy második randira. Mivel az elsőt már megbeszéltük, ezért gondoltam bebiztosítom magamat, arra az esetre, ha véletlenül rosszul sülne az amúgy tökéletesen megszervezett találkánk – felelte Krisztián lelkesedve. Ezek után nem mondhattam nemet neki, illetve, nem is akartam. -    Áll az alku. -    Rendben, akkor holnap este hétre érted megyek, rendben? -    Persze, az úgy pont jó lesz. De ne haragudj, most mennem kell. Minden a feje tetején áll. Még annyi dolgom van – sóhajtottam olyan erővel, hogy a kitóduló levegő simán eltolt volna egy megpakolt teherautót is. -    Ne is mond, szalad az egész stúdió itt is. Holnap találkozunk, már alig várom. Szia, kislány – köszönt el. -    Szia – búcsúztam én is el röviden. – Timi! – kiáltottam a másik asztalnál sürgő-forgó szőke lánynak. -    Mond, hogy jó hír – emelte rám reménykedve a tekintetét. -    Hát, ha az jó hírnek számít, hogy Bereczki Zoltán lesz a sztárfellépőnk ma este, akkor igen, jó híreim vannak – közöltem vele is a fejleményeket. -    Úristen, hihetetlen, hogy sikerült elintézned, hogy ő lépjen fel? – hüledezett Timi, miközben az álla körülbelül a padlót verdeste a meglepettségtől. -    Az ismerősöm elintézte nekem – mondtam mosolyogva. Annyira jó volt a hangulatom, hogy szinte lehetetlen lett volna, akkor és ott lehervasztani a mosolyt az arcomról. Vidáman folytattam tovább a munkát. Minden a legnagyobb rendben haladt. Egésznap telefonálgattam. Rengeteg telefont lerendeztem. Meg sem lepődtem, amikor vagy már századszorra vettem fel aznap a telefont.  – Igen, tessék? Fehér Dorka – mutatkoztam be szokás szerint a telefonba. -    Jó napot! Bereczki Zoltán vagyok. Éder Krisztián említette, hogy be kellene segítenem magának, csak a cím és az időpont miatt érdeklődöm. -    Ó, jó napot! Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakít a partyra – hálálkodtam, majd hosszas útvonal magyarázás következett. -    Rendben, oda fogok találni, de szerintem tegeződjünk – mondta kedvesen Zoli. -    Ahogy szeretnéd. Ez esetben, délután találkozunk. Szia! -    Szia! – alig tettem le a telefont, ismét csengetésbe fogott. Meglepetten láttam, hogy Krisztián neve villog a kijelzőn. -    Helló – köszöntem bele meglepetten a mobilba. -    Fordulj meg! – utasított Krisztián. -    Mi? Miért? – értetlenkedtem. -    Csak csináld, kérlek! – még mindig nem értettem semmit, csak megtettem, amire kért. Amikor megláttam, hogy épp előttem áll, a meglepettségtől, majdnem eldobtam még szegény telefonomat is. Két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. – Látnom kellett téged – fogta a kezébe az arcom. -    Annyira aranyos vagy – mondtam ki, ami épp a fejemben volt. Rögtön meg is bántam elöntött a pír. -    Te is édes vagy, főleg amikor ilyen zavarba jössz – mondta a kedvenc mosolyommal az arcán. – Hoztam neked ebédet, Zita mondta, hogy ilyenkor nem nagyon eszel – lobogtatta meg a zacskót, amit a kezében tartott. Nagyon jól esett a figyelmessége. Teljesen igaza volt, hisz már javában elmúlt dél, de én még egy falatot sem ettem. -    Nagyon szépen köszönöm. -    Ugyan, nincs mit. Hoztam magamnak is, hol tudjuk elfogyasztani? -    Hát, gyere velem, mutatok egy helyet – fogtam meg a kezét és húztam magam után. A buli egy gyönyörű szép réten volt, ám én tudtam egy még szebb tisztás. – Piknikezhetünk, ha szeretnél – vetettem fel. -    Remek ötlet, kár, hogy nem nekem jutott eszembe.

17. fejezet		2011.06.20. 14:51
A hazafele utam, nagyon hosszúnak tűnt. Nem volt kivel beszélgetni, a rádióba sem voltak jó, hallgatható számok. Ráadásul elkaptam minden létező piros lámpát és még az ég is beborult. Már elkezdett besötétedni is, ami túl korán volt, hisz a tavasz közepénél jártunk. Végre hazaértem és ráébredtem, hogy milyen fáradt is vagyok. Tomika és Zita még mindig a szobában voltak. Nem akartam zavarni őket, ezért összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat és bezárkóztam a fürdőszobába. Hosszan pihentem a kádban, majd nagy nehezen kikászálódtam. Kifésültem a hajam, meg mostam a fogam, felvettem a pizsamámat. Bekopogtam Zitához. -    Szia! Elmegyek aludni, mert holnap kemény napom lesz. Csináljak neked reggelit vagy menni fog neked is? -    Aha, majd összedobok valamit, pihenj csak. -    Oké, köszi. Ésszel legyetek! – emeltem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat. -    Csak természetes hölgyem! – viccelte el szokás szerint a helyzetet Tomi. Megcsóváltam a fejem. Visszacsuktam az ajtót és elindultam a szobámba. Mire arra került a sor, hogy már tényleg aludhattam volna, nem is voltam olyan álmos. Bekapcsoltam a laptopot és bekuporodtam az ágyba. Úgy döntöttem, hogy rákeresek Krisztiánra. Be is írtam a keresőbe a nevét. Pillanatok alatt rengeteg találatot hozott ki. A legtöbb tini lányoktól származó rajongói oldal. Hosszas böngészés után, végül megtaláltam a hivatalos fotósoldalát, amit érdekesnek találtam, ezért rákattintottam. Oldalt megjelentek a kategóriák, én pedig szépen sorjában végig néztem a képeket, egytől-egyig remekül sikerültek. El kellett ismernem, hogy tényleg gyönyörű fotókat készít. Aztán átpislantottam a zenész weboldalára is, belehallgattam pár dalba. A lassabb számai egyszerűen magával ragadóak voltak, tökéletesen kifejeztek egy-egy lelkiállapotot, míg a gyors számok közt is volt pár, ami elnyerte a tetszésemet. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy utána néztem a munkásságának. A fejem ismét tele volt vele, az arcával, az illatával. Kikapcsoltam a gépet és megpróbáltam elaludni. Egyszerűen nem sikerült, csak feküdtem és néztem a plafont. Aztán megcsörrent a telefonom a párna alatt. Egy új üzenete érkezett. Állt a képernyőn. A feladó pedig Krisztián volt. A szívem hangos dübörgésbe kezdett. Remegő kézzel nyomtam meg a gombot, hogy szeretném elolvasni az írását. Nem tehetek róla, csak rád tudok gondolni. Aludj jól, királylány. Mint valami varázslat úgy hatott rám ez az az üzenet, perceken belül mély álomba merültem. Kivel is álmodhattam volna mással, mint Krisztiánnal? Az ébredéskor már nem emlékeztem az álomra, magára, csak arra, hogy mérhetetlenül boldog voltam. Elmentem a fürdőbe, hogy elvégezzem a szokásos reggeli teendőimet. Majd immár frissen-fitten felöltöztem, megcsináltam a hajam és a sminkem. Elegánsabb ruhába kellett bújnom, hisz ez egy ünnepélyes alkalom, mégsem lehetek melegítőnadrágba, bár leginkább ahhoz lett volna kedvem. Gyorsan megittam a kávém, felkapkodtam a dolgokat, amire szükségem lesz a nap folyamán, majd cipőt húztam és már indultam is a buli helyszínére. Rövid autókázás után már meg is érkeztem. A sátrak már fel voltak állítva. -    Jó reggelt, Dorka – köszönt az egyik munkatársam vidáman. Igazából, a beosztottam volt, de nem szerettem főnökösödni, ezért nem kezeltem őket úgy, mintha a felettesük lennék. Szerintem épp ezért szerettek engem. Elmondások alapján, örülnek, hogy én legalább nem akarok uralkodni felettük. -    Szia! Minden rendben van? – kérdeztem kedvesen mosolyogva. -    Hát…- kezdte Timi sokkal idegesebben. -    Na, mi baj? – kérdeztem hatalmasat sóhajtva. -    A musical énekesünk, lemondta a szereplés, mert begyulladtak a hangszálai, nem tud énekelni – vallotta be végül, olyan tekintettel, mint aki épp a kivégzésére vár. -    Jól van, nyugi nem harapom le a fejed, vagy tán olyannak ismersz? – kérdeztem, ő pedig válaszol megrázta a fejét. Forogtak az agytekervényeim, hogy mi lehetne a legjobb megoldás. Végül egyetlenegy lehetséges opció jutott eszembe. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam. -    Ó, szia! – szólt bele Krisztián meglepetten. – Nem számítottam, a hívásodra. Azt hittem, hogy dolgozol. -    Szia! Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de egy szívességre lenne szükségem. -    Neked bármit, miről lenne szó? – kérdezte készségesen. -    Igazából, lemondta a szereplést a musical énekesünk, nem tudsz megkérni valakit egy fél órás szereplésre? Délutánról lenne szó. -    Huh, most aztán jó feladatot adtál. Körbekérdezek, de nem ígérek semmit sem. Ha mást nem, majd én beugrok, úgyis szeretnélek látni. -    Aranyos vagy, de nem hiszem, hogy a sok idősúr értékelni a te műfajod. -    Ki tudja – felelte. -    Na, jó, vissza kell mennem, dolgozni. Bocs, hogy felkeltettelek – szabadkoztam. -    Semmi baj, örülök, hogy kerestél. Majd visszacsörgök, hogy mi a helyzet – ígérte. -    Köszönöm szépen, majd meghálálom. Szia! -    Szavadon, foglak – köszönt el ő is, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

16. fejezet		2011.06.20. 14:50
Az egész utat végig beszélgettük, majd amikor a ház elé értünk, Krisztián leparkolt és felkapta a fagyit rejtő dobozt, majd amikor én is kiszálltam, bezárta az autót. Elindultunk felfelé a lakásba, menet közben eszembe jutott, hogy még nem kaptam vissza a slusszkulcsomat. -    Krisztián, nem felejtettél el valamit? – kérdeztem mosolyogva. Felkapta a fejét és aggódó arckifejezéssel töprengeni kezdett. -    Koncertem lesz, vagy mi? – tette fel a kérdést, amikor már sehogy sem ugrott be neki, hogy mi is az, amiről kiment az fejéből. -    Nem, de az autókulcsom, még mindig nálad van – mondtam kacagva, a felesleges riadalmán. -    Ó, tényleg – csapott olyan erővel a fejére, hogy be is pirosodott a helyén. – Ne haragudj, nem akartam ellopni, meg semmi, csak a megszokás – halászta elő a kulcsot a zsebéből, majd nyújtotta át nekem. -    Aha, persze, biztos vagyok benne, hogy az éjjel folyamán elvitted volna és reggel csak a hűlt helyét találom, ha most nem szólok rád – piszkáltam tovább. Krisztián ilyen volt, nem vette fel a dolgokat magára. Már amennyire én ismerem. Jókat lehet vele poénkodni, mert ő is visszaszól, ha kell, de nem bántó stílusban. Időközben felértünk az ajtó elé, Krisztián szokás szerint bevárt az ajtó előtt. Nem tehetek róla, ő csak úgy száguld felfelé a lépcsőkön, míg én a saját lassú tempómban feldöcögök. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem Krisztián, mert szegénynek tele volt a keze. -    Tamás, megjöttünk – kiáltott Krisztián. Tomika pedig, mint egy őrült rohant ki a szobából. Neki esett a doboznak és mikor kibontotta csalódottan felsóhajtott. -    Ez nem az én fagyim – biggyesztette le az ajkát, mint akiből épp kitörni készül a sírás. Krisztiánnal elnevettük magunkat. Zita is kicammogott a szobából. Vettem elő kiskanalakat és nekiláttunk az evésnek. A fiúk, mint az éhenkórászok neki estek a fagyinak. Állítom, hogy még levegőt sem vettek, míg nem végeztek az elfogyasztásával.  Olyan gyorsan behabzsolták, hogy Zitával csak néztünk. Mi szép lassan bekanalaztuk, majd elpakoltam a dolgokat az asztalról. Krisztián is segített. Ránéztem az arcára és hahotázásban törtem ki. Értetlenül nézett, nem értette a reakciómat. Mikor sikerült végre lenyugodnom, csak ennyit mondtam: -    Az arcod, tiszta fagyi – aztán újra elkapott a nevetés. Krisztián az arcához kapott, de csak sikerült még jobban elmaszatolnia a vanília foltot. – Várj, segítek – mondtam, amikor végre sikerült teljesen lehiggadnom. Fogtam egy konyharuhát, megnedvesítettem, majd eltűntettem a fagyi maradékát Krisztián arcáról. -    Ó, köszönöm – mondta. Időközben Zita és Tamás megint elosontak a munka elől. -    Hé, fiatalok, nem jöttök ki beszélgetni az előszobába? – kopogtam be Zita szobájának ajtaján. -    De, persze – szólt ki Zita. Én és Krisztián addig letelepedtünk a kanapéba. Aztán, kis idő múlva Zitáék is csatlakoztak hozzánk. A fiúk ismét hozták a szokásos formájukat. Krisztián piszkálta Tomikát, ő pedig úgy reagált rá, mint egy 4éves. Nagyon jó volt a hangulat. Aztán, amikor az egész társaság röhögőgörcsben fetrengett már, Krisztián rápillantott az órájára és felpattant, mint aki szegre ült. -    Úristen, 10 percem maradt, hogy eljussak a város másik felén lévő megbeszélésemre – hadarta el és már rohant is a cipőjéért. Pont úgy, mint én szoktam munkába menet. -    Elviszlek – szaladtam utána. – Ti meg, ne csináljatok semmi rosszat, sem amíg nem vagyok itthon – kiáltottam még vissza az ajtóból Tomikáéknak. Felkaptam a kocsi kulcsot és már indultam is Krisztián után. Gyors léptekkel haladtam szorosan Krisztián nyomában. Kinyitottam az autót és be is pattantunk villámgyorsan az autóba. Forma 1-es pilótákat megszégyenítő módon startoltam.  Krisztián idegesen dobolt a lábával. – Ne aggódj, odaérünk – kacsintottam rá. Rám mosolygott, majd a rádióval kezdett babrálni, végül megállapodott egy adónál. Hamar odaértünk. Nem pattant ki egyszerre, benn maradt velem az autóba. -    Köszönöm, hogy elhoztál – hálálkodott. -    Ugyan, semmiség. Megvárjalak? -    Nem kell, menj csak, majd Orsi haza visz. Mikor látlak megint? – kérdezte mosolyogva. -    Hát, holnap reggeltől-estig dolgozom. Már nagyon régóta szervezem ezt a bulit.  Amúgy te tudod, hogy mit csinálunk az első randin, tűzd ki te az időpontot. -    Hát, legyen kedd. Nem bírom ki sokáig anélkül, hogy lássalak – vallotta be szem lesütve. Annyira aranyos volt, mikor zavarban volt. -    Rendben, akkor kedden. Alig várom – mondtam meg őszintén. – Ne, értsd félre, örülök, hogy még mindig itt vagy, csak eddig úgy loholtunk ide, mintha az életünk múlna rajta – világosítottam fel. -    Jaj, tényleg a megbeszélés. Semmi kedvem hozzá, inkább beszélgetnék még veled. -    Hidd el, én is szívesen tenném. Viszont a menedzsered nem téged fog kinyírni, hanem engem, ha nem mész be a megbeszélésre. Amúgy is, kedden találkozunk – mondtam. -    Igazad van. Hiányozni fogsz, kislány – búcsúzott és szállt ki az autóból. Elindult befelé, én pedig már indítottam a motort. Láttam, hogy visszasiet az autóhoz. Kinyitotta az ajtót. -    Elfelejtettél valamit? -    Csak ezt – mondta és adott egy puszit az arcomra. Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek, rajta pedig, hogy elmosolyodjon. –Na, most már tényleg muszáj mennem – sóhajtott. – Olyan nehéz itt hagynom téged. -    Akkor megyek is, nehogy még a végén kísértésbe ess, és az én hibámból hagyd ki ezt az egészet – feleltem és miután becsukta az ajtót intettem és már gázt is adtam az induláshoz. A tükörből még láttam, ahogy Krisztián bánatosan belép az ajtón. Annyira jól estek a szavai. Bár magamnak is féltem bevallani, de nem tagadhattam tovább, teljesen beleestem ebbe a srácba.

15. fejezet		2011.06.20. 14:49
Miközben Tamásra vártunk, a hasam megkondult, jelezve, hogy ideje lenne valami táplálékot magamhoz vennem. -    Csinálok enni, kértek? – kérdeztem meg Krisztiánt és Zitát is. Mindketten bólogattak. Elindultam a konyhába. Szerencse, hogy amikor ruhákat vásároltam, sikerült befutnom egy élelmiszer boltba is, ezért, a hűtő nem tátongott üresen, sőt szinte csordultig volt, mindenféle finomságokkal. Végül úgy döntöttem, hogy gordon bleut készítek, rizzsel. Neki láttam, a hús töltésének. Eszembe jutott, hogy vannak itthon gyümölcskonzervek, ezért a sajátomba a sajt és a sonka mellé barackot is raktam. – Kértek a gordonba banánt, barackot vagy ananászt? – kiáltottam be a nappaliba. -    Nem, fúj – szólt vissza Zita. Sejthettem volna, hogy ő nemleges választ fog adni. -    Én kérek szépen bele, barackot – sétált ki Krisztián a konyhába. – Segíthetek? -    Hát, ha szeretnél, akkor persze. Tessék, belefogathatod a kész húsokat a zsemlemorzsába – adtam át neki a tálat a morzsával együtt. Csendben ügyködtünk egymás mellett. Éppen végeztünk az ebéd elkészítésével, amikor csengettek. Kinyitottam az ajtót és Tomika állt velem szemben. -    Csá! – köszönt vigyorogva. -    Szia! Gyere csak be – álltam félre az ajtóból. -    Kölyök? -    Ebédet csináltunk, úgyhogy épp a konyhába van. – Menj csak, nézd meg. -    Okés, úgyse láttam még köténybe – mondta még mindig vigyorogva. Hihetetlen, hogy amióta ismerem, még sose láttam mosoly nélkül. – Szevasz, haver! Milyen házias lettél! Ilyet otthon is csinálhatnál néha és akkor nem kéne folyton kaját rendelni. Sőt, meg tanulhatnál mosogatni is. -    Aha, én leszek az új házvezető – szólt vissza Krisztián is. Én csak csendben nevettem a beszólásaikon. Az utolsó simításokat végeztem az ételen. -    Oké, aki akar jöhet enni – szóltam nekik és Zitának is bekiabáltam, aki épp a szobájában volt. -    Én is kapok? – kérdezte Tomika kiskutya szemekkel. -    Nem, neked nézned kell, ahogy eszünk – felelte Krisztián. Játékosan megütöttem Krisztián karját. -    Persze, hogy ehetsz, direkt annyit csináltam, hogy neked is jusson. Zita! Gyere már ki vagy nélküled kezdünk el kajálni – kiáltottam be megint a húgomnak. Már megterítettem az asztalt és csak őt vártuk. -    Jövök már! – szólt vissza. Égnek emelte a szememet. Mindig annyit tud szöszölni mindennel. Ő tipikusan az a lány, aki még a saját esküvőjét is képes lenne lekésni. Csodák-csodájára tényleg megjelent az ajtóban, pár másodperc múlva. -    Na, most, hogy a grófnő is megérkezett, neki állhatunk enni – végignéztem Zitának. Nem úgy nézett ki, mint aki egy szombati ebédhez készül, egy átmulatott éjszaka után. Jobban hasonlított arra, mint amikor valaki randizni készül. Egyből megértettem mindent. Annyira aranyos volt, ahogy egymásra néztek. Az ebéd, csendben zajlott. Így is észrevettem, ahogy Tomika és Zita szemezgettek egymással. Eldöntöttem hát, hogy kettesben hagyom őket, ebéd után. Had beszélgessenek, ismerkedjenek. Amikor elpakoltunk ebéd után, elő is álltam az ötlettel. -    Krisztián, nem megyünk el egy cukrászdába, hogy hozzunk valami desszertet? Mondjuk fagyit? -    De, persze, mehetünk – vette egyből az adást Krisztián. – Nektek hozzunk valamit? – fordult Tamás és Zita felé. -    Igen, én rágó ízű fagyit kérek – mondta Tomika. Már meg sem lepődtem, a szokatlan kérésén. -    Én pedig csoki fagyit – felelte Zita. -    Oké, akkor mindjárt jövünk! – köszöntem el. Felkaptam a kocsi kulcsot és a napszemüvegem és elindultam cipőt húzni. Krisztián is követte a példámat. Mikor kiléptünk az ajtón, egyből feltette a kérdést. -    Szerinted összejönnek? -    Hát, szerintem igen. Vagyis eddig egyszer láttam ilyennek a húgom és akkor is 1 évig járt a sráccal. Szerinted? -    Tomit is ritkán látni ilyennek. De te beleegyezel ebbe, mármint nem zavar, hogy Tomi majdnem 8évvel idősebb nála? – érdeklődött, miközben mentünk lefele az autómhoz. -    Figyelj, inkább Tomikával járjon, akit én egy nagyon kedves, aranyos fiúnak ismerek, mintsem beleessen abba a hibába, mint anno én Ákossal, hogy rossz emberbe szeressen bele – magyaráztam, miközben kinyitottam a kocsit. -    Á, értem. Amúgy, nem vezethetek én? – kérdezte csillogó szemekkel. Sejtettem, hogy lecsap a lehetőségre, minden pasi megbámul, amikor ebből az autóból szállok ki. – Nem gondoltam volna, hogy ez a te autód, mármint, egy Mini Cooperre számítottam, nem a legújabb Passatra – fejtette ki meglepetten. Csak elmosolyodtam, tipikus pasi, azt hiszi, hogy a lányok, csak a kisautókat szeretik. -    Tessék – dobtam át neki a slusszkulcsot. – Amúgy szeretem az elegáns és gyors kocsikat – mondtam neki, mikor beszálltunk az autóba. -    Hova menjünk? – kérdezte kitolatva a parkolóba. -    Te vezetsz, te döntsd el. Amúgy sem tudok egy jó fagyizót sem. -    Hát, én tudok egy egész jót – mondta. -    Rendben, akkor menjünk oda – egyeztem bele. Krisztián nagyon élvezte a vezetést, látszott rajta. Mindenféle gombot kipróbált, olyan volt, mint egy kisgyerek, amikor új játékot kap. -    Ez az autó eszméletlen klassz – lelkendezett miközben leparkolt egy számomra ismeretlen cukrászda előtt. Belépve az ajtón, a pultban álló nő, barátságosan köszönt nekünk. – Megengeded, hogy neked is én válasszak fagyit? Érdekel, hogy kitalálom e az ízlésed. -    Persze, de ha olyat választasz, amit utálok, akkor neked kell megenned. -    Hát, legyen. Elvitelre szeretnék fagyit venni – fordult az eladó felé. – Szeretnék 6 gombóc rágósat. Zita mennyit eszik meg? – kérdezte tőlem. -    Hát, többnyire, amennyit lát. De elég lesz neki 3, szerintem. -    Rendben, akkor kérnék szépen, még 3 csokit. Nekem 4 gombóc vanília lesz. Szeretnék még 3 adag málnát is – kért végül nekem is, majd félve nézett rám. Én szinte tátott szájjal bámultam, hogy tökéletesen kitalálta, hogy mi a kedvencem, sőt még a mennyiséget is eltalálta. Fizetett és indultunk az autóhoz. -    Félelmetes vagy – mondtam még mindig döbbenten. – Zita mondta vagy honnan tudtad, hogy a málna a kedvencem? -    Megérzés – kacsintott rám. – Vezethetek hazafele is? – kérdezte kisfiús féloldalas mosollyal. -    Hááát… legyen – húztam az agyát. A dobozt, amibe a fagyi volt, hátra raktuk a kalaptartóra, majd elindultunk hazafele. Krisztián remekül vezetett. Bekapcsolta a rádiót. -    Ez Tomika? – kérdeztem, a rádió felé mutatva. -    Igen. Honnan tudtad? – most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. -    Nem tudom, az egész szám olyan Tomikás – válaszoltam nevetve.

14. fejezet		2011.06.20. 14:47
-    Igen, táplálok irántad érzelmeket, de annyira sokat csalódtam már másokban, hogy egyszerűen még nem tudok benned 100%-osan megbízni. Idővel minden kialakul bennem, de ahhoz időre van szükségem. Ha te ezt el tudod viselni, akkor vágjunk bele – magyaráztam, majd feszülten vártam a választ. Mintha egy sziklát vettek volna le a hátamról, amikor Krisztián reakciója egy mosoly volt. -    Csak ennyi? Persze, hogy el tudom viselni. A kedvedért ennél sokkal többet is tűrnék. Most, hogy ezt megbeszéltük, ideje megszervezni az első hivatalos randinkat. Mit szólsz? -    Benne vagyok! Mire gondoltál? -    Hát, már van egy ötletem, de meglepetésnek szánom! -    Utálom a meglepetéseket! – duzzogtam, mint egy kisgyerek. -    Ezt szeretni fogod, azt garantálom – kacsintott rám egy engesztelő mosoly kíséretében. Mikor látta, hogy nem nagyon vált be a dolog átölelt és fejét a vállamra rakva figyelte az arcomon. – Na, Dorka, ne duzzogj. -    Nem duzzogok, csak szeretek tudni mindenről, ami körülöttem zajlik. Szeretem, ha kézben tudom tartani a dolgokat – magyaráztam meg neki, hogy mi a baj. -    Ó, szóval vezető típus vagy? -    Hát, azt nem mondanám – ráztam meg a fejem. -    Akkor jó, mert igazából, egy kapcsolatban én szeretek a dominánsabb lenni. Hisz, egy férfinek kell hordania a nadrágot, nem? –érvelt Krisztián. -    Hát, de. Az sem túl jó, ha egy pasit az orránál fogva lehet vezetni – helyeseltem. A beszélgetést telefoncsörgés szakította félbe. Krisztián mobilja szólalt meg. Előhalászta a zsebéből a telefont. Mikor meglátta, hogy ki keresi, az arca dühössé vált. Felvette a telefont, és cseppet sem kedvesen beleszólt. -    Mit akarsz már megint?  Nem érdekel, én már nem. Igen, nála vagyok. Rendben, ezt akartam elérni, már körülbelül két hónapja. Remek, csá – zárta le a beszélgetést. Érdeklődve tekintettem rá. – Adél volt. Talán most, tényleg megértette, hogy vége. Sikerült végre megbántanom. Ne hidd, hogy ilyen bunkó vagyok minden szakításkor, csak már kiakaszt ez a csaj. A számot, amit neked is megmutattam, lejátszottam neki. Annyit szólt hozzá az egészhez, hogy örül, hogy írtam neki egy dalt. -    Hát, ezek az exek meg tudják rendesen keseríteni az ember életét – értettem egyet vele. Ákosra gondoltam és a tegnap estére. Egyszerűen vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a felbukkanása. Egyrészt gyűlöltem, amiért felbolygatja a végre lenyugodott életem. Másrészt pedig örültem, hogy azért gondol még néha rám. -    Figyelj, Ákos miatt nem kell aggódnod. Én, megvédelek mindentől – húzta ki magát. Nagyon jól esett, hogy kiáll mellettem. Szavak nélkül is megértette, a mélázásom okát. Ez elképesztett. Megint csörgött a telefonja. Ha lehet, még az előzőnél is ingerültebben vette fel. -    Mi a fene van? Jaj, bocsi anya. Nem, csak megint Adél hívott és teljesen kiakasztott. Nem, nem otthon vagyok. Igen, lány van a dologban. Hát, még nem akarom bemutatni, túl friss a dolog.  Nagyon szép, igen. Ettem kaját rendesen. Persze, majd hívj. Puszi – köszönt el. Olyan aranyos volt, ahogy az anyukájával beszélt. Olyan volt ez az egész jelenet, mint, amikor egy kisfiú először megy el nyári táborba és az anyukája rettentően aggódik érte. Emlékszem, anya velem is mindig ezt csinálta, amikor elmentem otthonról pár napra. Elmosolyodtam, az emlékre. Már megint a telefoncsörgése szakította félbe a gondolatomat. Krisztián is kezdte megunni a dolgot. -    Igen, Orsi? Nem felejtettem el, tudom, hogy két óra múlva megbeszélés, ha emiatt hívsz. Nem vagyok gondolatolvasó, csak ismerlek. Okés, ott találkozunk. Szia – fejezett be ismét egy beszélgetést. -    Huh, hihetetlen, alig öt perc alatt három nő keresett. Nagyon kapós vagy – poénkodtam vele. -    Ugye, látod, megérte kondiba járnom. Csak úgy buknak rám a csajok, habár anya akkor is odáig volt értem, amikor a kedvenc viseletem a pelenka volt – szólt ő is vissza vicceskedve. -    Hm – néztem végig rajta színpadiasan – nagyon szexi lehettél – ebben a pillanatban nyílott az ajtó és belépett rajta Zita. Teljesen kialvatlan volt az arca. Meglepetten nézett Krisztiánra. -    Jó reggelt! Krisztián te már is itt vagy? -    Ó, nem én még itt vagyok. -    Azt ne mond, hogy itt aludtál. Észre sem vettelek. -    Hát, kommandóztam. Amúgy ne gondolj rosszra, a kanapén aludtam – kezdett el magyarázkodni. -    Eszembe sem jutott más. Dorka, ugye van itthon kóla? Itt a helyszínen pusztulok meg, ha nem kapok most rögtön minimum egy literrel. -    Van, nem kell aggódnod. Amúgy meg, ismered, aki éjjel legény… – kezdtem el a mondást. -    …Az nappal másnapos – fejezte be átköltve. Majd kibattyogott a konyhába és egy korsó kólával tért vissza. -    Nagyobbat, poharat nem találtál? – kérdezte Krisztián röhögve. Zita csak fintorgott egyet válaszként. Krisztián telefonja ismét zajongásban tört ki. Csak összenéztünk és elkezdtünk nevetni. Zita értetlenül figyelt minket. -    Csá, Tamás! Igen, itt vagyok náluk. Hát, nem tudom, megkérdezem a lakás tulajdonosát. Dorka, átjöhet Tomika is lazulni egyet? Vagyis szerintem inkább a húgod akarja látni, csak nem akarja bevallani – kérdezte Krisztián kiskutya szemekkel. -    Persze – feleltem és bele se mertem gondolni, hogy ez a két őrült mit fog művelni.

13. fejezet		2011.06.20. 14:40
Másnap reggel, arra ébredtem, hogy egy napsugár csiklandozza az orrom. Nyűgösen a fejemre rántottam a takarót. Hallottam, hogy valaki felkuncog mellettem. Kukucskáltam a takaró alól és Krisztián gyönyörű szemeivel találtam szemben magam. Eszem bejutott az álmom. Ugyanúgy feküdtünk, mint államomban, a fejem az ő mellkasán ő pedig átölel. De gondolat állj, mit keres mellettem Krisztián. -    Hát te meg mit csinálsz az ágyamban? Nem kint a kanapén aludtál el? – tettem fel a kérdést. -    De, de megfájdult a hátam és gondoltam nem bánod, ha melléd dőlök – mosolyodott el pajkosan. Nem válaszoltál, csak kipattantam az ágyból. Lejjebb engedtem a redőnyt, mert már kezdett megfájdulni a fejem, a hirtelen jött fénytől. Kibotorkáltam a konyhába és feltettem a kávét főni.  Bementem a szobába a laptopomért és láttam, hogy Krisztián, megint elaludt. Sejtettem, hogy teljesen másnapos. Töltöttem neki is egy csésze kávét, egy pohár kólát és felpakoltam egy tálcára őket egy fejfájás-csillapító társaságában. Letettem az éjjeliszekrényre a feje mellé. Elhúztam a kávét az orra előtt és egyből felpattant a szeme. Körbe nézett, meglátta a tálcát. -    Te egy angyal vagy – nyögte ki, álmosan. Tudtam, milyen rossz érzés, ha az ember másnapos. Ezért hagytam, had pihenje ki magát. A laptopommal együtt bevonultam az előszobába dolgozni. Holnap lesz az a születésnapi buli, amit már lassan két hónapja szervezek. Utána néztem, hogy minden rendben megy-e. Nagy kő esett le a szívemről, amikor leellenőrizem és a sátortól a virágokon át egészen a csoki szökőkútig, minden a legjobb úton halad. Teljesen belemerültem a szervezésbe, amikor éreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Felsikítottam, a meglepődöttségtől. – Jézusom, bocsi, nem akartalak megijeszteni! – mentegetőzött Krisztián. -    Nem, a te hibád, csak nagyon beletemetkeztem a munkába – nyugtattam. Reméltem, hogy nem ébreztettem fel a húgom. -    Köszi, az elsősegély csomagot, amit a szekrényen hagytál, azt hiszem, életet mentettél vele. -    Ugyan, semmiség. Ismerem az érzést – kacsintottam rá. Csak most néztem meg alaposabban, a haja össze volt kuszálódva, a szeme alatt pedig fekete karikák éktelenkedtek. De mégis csak azon akadt meg a legjobban a szemem, hogy egy száll boxerben állt előttem. Szégyenlősen elkaptam a fejem. – Krisztián, nem akarsz esetleg gatyát húzni? – kérdeztem pironkodva. -    Ó, basszus, elfelejtettem – rohant be a szobába. Pár perc múlva, immár felöltözve jött be az előszobába. – Elfoglalhatom egy kicsit a fürdőt?  Rendbe kellene szednem magam. -    Persze, menj csak nyugodtan – bólogattam. -    Dorka, nincs véletlenül hajzselétek – kiáltott ki a fürdőből, kis idő múlva. -    Hú, úgy emlékszem, van egy kevés a szekrény jobb felébe, fent – válaszoltam. -    Ó, remek, köszi – hálálkodott. Nem sokkal később, immáron teljes fényében pompázva telepedett le mellém a kanapéra. – Mit csinálsz? – pillantott kíváncsian a monitor felé. -    Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Nem hiszem, hogy, ha ősz lennél is ennyi rajongód lenne – öltöttem ki rá a nyelvem és hajtottam le a monitort, hogy ne lássa, mit csinálok a gépen. -    Tuti, hogy épp rám kerestél a Google-n – találgatott vicceskedve. -    Ó, azt hiszed, körülötted forog a világ – vágtam vissza én is. -    Nem hiszem, hanem tudom – játszotta tovább a sztárt, de látszott rajta, hogy nem bírja a szerepét és elkezdett nevetni. -    Amúgy most, hogy mondod, semmit nem is tudok a másik énedről, SPről – fordítottam komolyabbra a szót. -  Azt se tudom, milyen zenét játszotok Tomikával. Oké, mondjuk ránézésre, nem egy heavy metal együttes frontemberének tűnsz. -    Hadd mutassam meg – nyúlt a laptopért. Én engedelmesen át adtam neki. Beírta a webcímet, rákattintott az egyik videóra és visszatette a gépet az ölembe. Nem egy klipp volt, csak egy szám, ami alá a rajongó raktak be képeket. A Baby című számot hallgattam meg és el kellett ismernem, hogy egész jó volt. Tetszett a szöveg is: Megnőtt a távolság Mint bennem a bátorság Ki kell, mondjam: elég volt Ezt nem tűröm tovább! -    Ez nagyon jó – bólogattam elismerően. -    Köszönöm, ezt a dalt Adélnak írtam, de még így sem értette meg a lényeget. -    Ne haragudj, hogy ezt mondom, de belőled nem néztem volna ki, hogy ilyen lányokkal kezd. Mármint persze, nagyon csinos, remek alakja van meg minden. Viszont így első látásra sem tűnik valami okosnak. Aki egy ilyen dal után sem fogja fel, hogy vége – ráztam a fejem. -    Hidd el, hogy általában nem ilyen lányok az ideáljaim. Imponált, hogy tetszem egy ilyen csinos lánynak, hogy mindenki irigyli tőlem. Aztán persze rájöttem, hogy neki nem én tetszem, hanem a sikereim és a címlapok. Aztán megláttalak téged, aki még nála is sokkal csinosabb voltál és tudtam, hogy nem ismered SP-t, ezért nem a sztárt látod meg bennem, hanem csak egy fotós srácot. Be kell, hogy valljam, Dorka, hogy teljesen beléd bolondultam. Úgy érzem, hogy az érzéseim, talán kölcsönösek. De mond meg te, így van? – kérdezte meg. Szinte hallottam, ahogy elindulnak a fogaskerekek a fejembe. Mit válaszoljak?

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk