Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

32. fejezet	Anna	2011.07.10. 10:32
Peti is épp felfele tartott a mozgólépcsőn. Mikor hátranézett és megpillantott minket, hátraintett. Amikor pedig felért, megvárt minket is. - Sziasztok! – üdvözölt széles mosollyal. – Hát ti mit csináltok errefele? - Elrángatott vásárolni – nyavalygott Krisztián. - Igen, eszméletlen egy házisárkány vagyok – mondtam nevetve. – És te? – fordultam Peti felé. – Mi járatban vagy erre? - Unatkoztam otthon, mivel még mindig szingli vagyok és itt sok szép, szabad lány van eljöttem csajozni. - Te csirkefogó – ütöttem játékosan vállba. – Te is velünk tartasz? - Hát, ha nem zavarok – mosolyodott el sunyin. - Nyilvános helyen vagyunk, tudod – súgtam a fülébe. Majd elindultam egy bolt felé. Már több, mint tíz perce nézelődtem, amikor a fiúk megkérdezték, hogy mégis mit szeretnék venni. Csak lazán megvontam a vállam, mondván, hogy az majd kiderül, ha megtalálom. A srácok egy darabig még türelmetlenül álldogáltak mellettem, aztán fel találták magukat és elkezdtek válogatni a férfiosztályon. Sikerült kiválasztanom rengeteg jó ruhát és kiegészítőt. A végén még úgy alakult, hogy nekem kellett várnom a fiúkra, akik szintén jól megpakolva léptek ki a boltból. - Vigyem a táskád? – kérdezte Krisztián kedvesen. - Papucs – lökte be Peti röhögve. - Féltékeny vagy? – szólt vissza Krisztián. - Jajj, skacok, hagyjátok már abba. Nem szeretnék óvónénit játszani. Az ember azt hinné, hogy ennyi idősen már sikerült megkomolyodnotok – nevettem végül én is el a helyzetet, amikor Peti szamárfüle mutatott Krisztiánnak. - Akarsz még valahova menni? – kérdezte Krisztián a nemleges válasz reményében. - Drogériába és cipőboltba – nevettem. - Ne, komolyan? - Ne csináld már, az előbb is többet válogattál végül a boltban, mint én – mutattam rá. - Nem mehetek el addig valahova Petivel? - Igazából, szeretnék beszélni pár szót Dorkával, négy szem közt, ha nem baj – mondta Peti. - Hát, végül is nem. Akkor én addig beülök valahova. Hívj, ha végeztél – adott puszit a fejemre.  Petivel elindultunk a drogéria felé, ahol kozmetikai illetve tisztálkodáshoz szükséges dolgokat és parfümöket akartam venni. - Na, Petike, miről van szó? – érdeklődtem, miután már pár perce, csak némán figyelte, ahogy nézelődöm. - A tesódról – bökte ki végül. - Mi van vele? – néztem fel érdeklődően a körömlakkok közül. - Láttam egy sráccal csókolózni – folytatta tovább feszülten. - Ugyanmár, biztos Tomika volt, azért ennyire nem vagyok naiv – legyintettem. - Nem, biztos, hogy nem Tomi volt az, őt azért megismerem, ez egy másik srác volt – ledöbbentem, ugyanis az én húgom, tuti, hogy soha nem csalná meg a barátját. Főleg nem Tomikát, akit annyira imád. - Rosszul láttad – vontam vállat. - Először én is azt hittem, de megkérdeztem Tomikát, hogy merre járt akkor és épp interjút adott egy magazinnak. - Biztos, hogy Zita volt az? – nem tudtam elhinni. - Igen – bólogatott szomorúan Peti. - Tomika tudja? - Nem akartam elmondani neki, nem az én dolgom, nem akarok belekotnyeleskedni. De azért gondoltam, neked tudnod kell róla. - Köszönöm, majd megpróbálok kezdeni valamit a helyzettel – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Rengeteg keresés után végül mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Peti remekül ért ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat. Most is sikerült nevetést kicsikarnia belőlem. A cipőboltból kifele jövet már fájt a hasam, a sok kacagástól. Hirtelen, szinte a semmiből előbukkant egy csapat tini lány. - Szia, Peti, ő a barátnőd? – érdeklődött az egyikük. - Nem, dehogy, csak egy barát – mondta Peti kedvesen, miközben kiosztotta az autogramokat. - Ugyan már, láttuk, hogy milyen jól elvagytok együtt. Nem úgy tűnt, mintha csak barátok lennétek – okoskodott egy másik. - Pedig, higgyétek csak el, hogy nem a barátnőm, hanem a legjobb barátom – csodáltam, hogy milyen higgadt tud maradni Peti. Engem már sikerült felhúzniuk a minden lében kanálságukkal.  Amikor már vagy ötvenedszer magyaráztuk el nekik, hogy mi van köztünk és már épp a megölésüket terveztem, talán megérezték a veszélyt és elmentek. - Mond csak, ti hogy bírjátok elviselni ezt az egész felhajtást? Én már biztos agyvérzést kaptam volna. - Egy idő után, kötél idegeid lesznek, és már immunis leszel az ilyen dolgokra – kacsintott rám. - Ideje megkeresni Krisztiánt – mondtam és előszedtem a táskám aljából a telefonomat. Annyira tipikus, hogy amit keresel a táskádban, az sosincs meg. Tárcsáztam a számát és pár másodpercen belül fel is vette. - Szia, Orsi! Persze, hogy ráérek. - Rajongók? – sejtettem, hogy emiatt beszél hülyeségeket. - Aha, de pár percen belül ott leszek. - A kocsinál várlak. - Rendben, sietek. - Őt is megtalálták, mi? - Aha, a kocsinál megvárom, feljössz vacsorázni hozzám? – invitáltam meg kedvesen. - Hát, az attól függ, hogy mit főzöl? Nem akarok mérgezést kapni. - Petike, drága, nem először eszel abból, amit én készítettem, már rég rosszul lettél volna, ha tényleg olyan rosszul főzök. HA tényleg ilyen véleménnyel vagy a kajámról, akkor inkább ne is gyere – játszottam a sértődöttet. - Remek szakács vagy, Dorci. Ne duzzogj – ölelt meg. - Leszólod a szakácstudományom, utána meg vigasztalsz? – mondtam most már nevetve, miközben bepakoltam a csomagtartóba. – Amúgy sült hús lesz, krumplival és salátával. - Okés, hazaugrom, lepakolom a táskákat és megyek, rendben? - Persze, akkor addig is, szia – adtam a szokásos két puszit az arcára búcsúzásképpen. Miután Peti elment, beültem az autóba és türelmetlenül, az ujjammal a kormányon dobolva vártam Krisztiánt. Pár perc elteltével aztán meg is érkezett. Úgy szedte a levegőt, mint aki épp akkor futotta le a maratont. - Bocsi, de nem tudtam előbb elszabadulni – mentegetőzött. - Semmi baj. Elhívtam Petit vacsizni. Van valami amiről beszélnünk kell.

31. fejezet	Anna	2011.07.04. 16:57
- Hozzátok menjünk vagy hozzánk? – kérdezte Krisztián, mikor beértünk a városba. - Menjünk hozzánk – feleltem. – Úgy emlékszem, hogy nem hagytam nálatok ruhát múltkor. - Nekem ruha nélkül is jó leszel – mondta perverz mosollyal. - Hát, azt elhiszem – nevettem, ami szinte hihetetlen volt, hisz pár perccel ezelőtt még sírtam, nem is akárhogyan. Pár perc múlva meg is érkeztünk. - Zitáék itthon lesznek? – érdeklődött, miközben mentünk felfelé a lépcsőn. - Huh, el is felejtettem megkérdezni, de szerintem biztos, mert vége van a tavaszi szünetnek és suliba kell mennie. - Akkor lehet, mégis csak jobb lenne, ha átmennénk hozzám – hirtelen megállt előttem, nem értettem, hogy mi történhetett. Aztán megpillantottam Ákost. - Szia! – üdvözölt, kitörő örömmel. - Helló! – köszöntem, nem kis meglepettséggel. - Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte Krisztián a tőle telhető legbunkóbban, miközben gyilkos szemekkel méregette Ákost. - Tudom, hogy milyen ez a nap Dorka számára és mellette szeretnék állni, mint barát. Szóval vissza az agyarakkal öcskös. Ezt neked hoztam, tudom, hogy ez a kedvenc virágod – nyújtott át felém fordulva egy csokor sárga rózsát. Krisztián nem szólt egy szót sem, pedig láttam, hogy már a nyelve hegyén van a csípős megjegyzés, de visszafogta magát és csak megvetően méregette Ákost. - Köszönöm, nagyon kedves tőled. Bejössz? – kérdeztem miután kinyitottam az ajtót. - Nem kívánatos személy vagyok, észrevettem – mondta, miközben Krisztiánra pillantott. – Majd még látlak – adott egy puszit az arcomra. – Kitartás, szia! – köszönt el és már robogott is lefele a lépcsőn. - Hát ez meg mit képzel magáról, ide állít és jó pofizik egy sort – háborgott Krisztián. - Na, ne duzzogj, úgy is tudod, hogy nekem csak te vagy fontos – simítottam meg az arcát nyugtatásképpen. - Tudom, de akkor is van egy nagy előnye. Nektek már volt közös múltatok – világított rá. - Igen, ami a szüleim halálával végződött. Könyörgöm, felejtsük már el ezt az incidenst. Semmi erőm nincs most a drámázáshoz, ha nem haragszol – mondtam a kelleténél kicsit durvábban. - Még te vagy felháborodva? Nem az én exem várt rám az ajtó előtt. - Bocsi, ne haragudj, csak egy kicsit ki vagyok, nekem nem valami könnyű ez a mai nap. Nem akartam így rád förmedni, csak már elegem van. - Sajnálom én is. Tudom, hogy nem kellene, de valamiért még is a riválist látom ebben a srácban – magyarázta miközben megölelt. - Velem is ugyanez lenne fordított esetben, hidd el. Holnap be kell mennem, dolgozni. - Jó lenne megint együtt dolgozni, mint Lauráék esküvőjén – vetette fel. - Hát majd beajánllak pár embernek, ha szeretnéd? - Remek ötlet, legalább annál több időt tudnánk együtt tölteni, mert a mostani hetem is kész katasztrófa lesz – sóhajtott egy hatalmasat. - Ne aggódj, nekem is 3 esküvő, 2 szülinap és 1 céges buli lesz csak ezen a héten, amit felügyelnem kellene. - Az szép – fügyentett. – Akkor gondolom, az e heti találkozások ki vannak lőve. - Maximum este tudunk találkozni és együtt aludni, de ha koncerted van, akkor ez sem lehetséges. - A héten 8 koncertem lesz. - Akkor megint nem látjuk egymást? - Nem hiszem – hajtotta le a fejét bánatosan. - Ugyan már felnőtt emberek vagyunk, csak kibírjuk – szinte én sem hittem el azokat a szavakat, amik elhagyták a számat. – Basszus, dehogy bírjuk. Mi lenne, ha legalább éjjelre átjönnél? Az is több lenne, mint a semmi. Hétvégre van valamit programod? - Szombaton van egy fotózás meg egy koncert, de a vasárnapom üres. - Remek, egy hét múlva együtt tölthetünk egy napot – nevettem keserűen. – Legalább így, hogy nem vagyunk folyton a másikkal, nem megyünk olyan hamar a másik agyára. Lehet, ha tényleg együtt lennénk a hét minden napján és a nap 24 órájában azt ki sem bírnánk. Azért, valljuk be, hogy mindkettőnkben van egy kis makacsság. - Csak a magad nevében beszélj, te vagy olyan csökönyös akár egy csacsi – viccelődtem. Még mindig meglepődöm, hogy akármilyen szomorú vagy komor is vagyok, mindig sikerül megvigasztalnia. - Elmegyünk vásárolni? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Ilyenkor? – kérdezte fintorogva. - Ugyan Krisztián, még korán van, amúgy meg, ha egy mozit javasoltam volna, akkor nem lenne ellenvetésed. Ez a kapcsolatunk főpróbája, ha kibírsz velem egy vásárlást, akkor tényleg te vagy a megfelelő pasi a számomra. - Azt hiszem, hogy el fogok bukni. Ez egy teljesíthetetlen kérés – vette ő is viccesre a figurát. - Na, kérlek – vetettem be a könyörgő szempárt, aminek tudtam, hogy úgysem tud ellenállni. - Oké, vedd a kabátod – adta be végül a derekát. - Imádlak – ugrottam a nyakába, majd felkaptam a kabátomat és indultam is lefele a lépcsőn. - Ilyenkor, olyan vagy, mint egy kislány – nevetett Krisztián, amikor meglátta, hogy milyen türelmetlenül várom őt az autóban. Most kivételesen az én autómmal mentünk, amit én vezethettem. Ez persze Krisztiánnak cseppet sem tetszett és szóvá is tette az elégedetlenségét. – Olyan lassan mész, hogy az előbb láttam, amint egy csiga lehagy minket. Ez az autó sokkal szebben megy, amikor én vezetem. - Én vagyok a gyerek? Hazafele vezethetsz – mosolyodtam el. – Figyelj, én elmegyek a H&M-be, de neked nem kell kísérgetned, nyugodtan mehetsz, amerre szeretnél. - Nekem teljesen megfelel ott is, én úgysem akarok venni semmit – mondta nevetve. Én közben leparkoltam egy üres helyre. Nevetve léptünk be a plázába, ahol azonban nem várt meglepetéssel kellett szembe néznünk.

30. fejezet	Anna	2011.07.02. 16:10
Reggel szokás szerint én ébredtem előbb, de erőm már nem volt, hogy kikeljek az ágyból és felöltözzek. Ezért ismét figyeltem a mellettem alvó Krisztiánt. Úgy irigyeltem, amiért ilyen békésen tud aludni, é az éjjel ugyanis megint rengeteg időt töltöttem ébren. Szerencsére most nem voltak rémálmaim, de valamiért mégsem tudtam nyugodtan pihenni. Olyan rossz előérzetem volt valami miatt. Gondolatmenetemet Krisztián szakította félbe, mert elkezdett mocorogni mellettem. - Jó reggelt – üdvözöltem. - Szia, kicsim – csókolt meg, majd miután elváltunk, hosszú nyújtózkodásba kezdett. – Mióta vagy fent? – érdeklődött. - Pár perce. Mi lesz a mai program? - Hát, szerintem elmegyek virágot venni anyának, megebédelünk és indulnunk kell vissza Pestre, mert még be akarunk menni a temetőbe is. - Te is kijössz velem? – picit meg voltam lepődve. - Persze, veled szeretnék lenni, ha nem gond. Lehet, hogy bolondnak nézel, de nekem ez mégis csak olyan, mint egyfajta bemutatkozás – sütötte le a szemét szégyenlősen. - Dehogy nézlek bolondnak, ez megfordult már az én fejemben is, csak nem akartam rád erőltetni. - Szerinted én olyan típus vagyok, akire rá lehet erőltetni dolgokat? – nézett rám kérdőn. Csak megráztam a fejem. Előszedtem egy farmer és egy pólót, ki akartam menni a fürdőbe, de Krisztián visszahúzott. Szenvedélyesen csókolózni kezdtünk, már a póló is lekerült rólunk, amikor sikerült erőt vennem magamon és leálltam. – Mi a baj? – érdeklődött kipirulva. - A szüleid házában vagyunk, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – magyaráztam. - Szerencse, hogy neked mindig a helyén van az eszed. Én egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkozni a közeledben, komolyan mondom, hogy megőrjítesz. - Te is engem, de itt akkor se – csitítottam. - Igazad van – látta be végül. – Szerintem menjünk el a virágoshoz, jó? - Persze, úgyis nekem is vennem kell valamit – felvettük a cipőt és elindultunk, Krisztián még szólt, hogy elmegyünk, mindjárt jövünk. Autóba ültünk és rövid idő múlva meg is álltunk egy virágos előtt. Sopron sokkal kisebb, mint Pest, sokkal gyorsabban el lehet jutni egyik helyről a másikra. Az is tetszett benne, hogy nagyon csendes. - Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az eladó, amikor beléptünk. Meglepett, hogy nincs senki más a boltban. Hozzászoktam, hogy Pesten méteres sorok állnak ilyen alkalmakkor. - 5 szál fehér rózsából szeretnék egy csokrot – felelte Krisztián. - Én pedig 10 szál fehér liliomból szeretnék egy másikat. - Rendben van. Sajnos egy kicsit várniuk kell rá. Addig nyugodtan menjenek el, negyed óra múlva készen lesz mindkét csokor – magyarázta a virágos. - Köszönjük, akkor itt leszünk – felelte Krisztián. Sétálgattunk, amikor is Krisztián meglátott egy körülbelül vele egy magas, barna hajú srácot. - Boti, csáá – üdvözölte. - Szevasz  Kölyök, rég láttalak – lepacsiztak, majd Boti rám emelte a tekintetét. – Kovács Botond – mutatkozott be. - Fehér Dorka – Krisztián büszkén megölelt. - Haver, nem is mondtad, hogy van barátnőd – mondta Boti szemrehányóan Krisztiánra nézve. - Olyan rég beszéltünk, mikor utoljára hívtalak említettem szerintem, hogy van valaki, aki tetszik – magyarázkodott Krisztián. - Te vagy az a lány, aki elutasította a nagy Éder mester közeledését? – én csak bólogattam nevetve. – Őszinte elismerésem – kacsintott rám. Nem beszélgethettünk sokat, hisz Boti is sietett és nekünk is vissza kellett mennünk a boltba. Megbeszéltük, hogy, ha legközelebb feljön a fővárosba, feltétlenül eljön velünk valahova beszélgetni. Kifizettük a csokrokat. Krisztián átadta a csokrot az anyukájának a testvérei kíséretében, aki nagyon meghatódott rajta, ahogy mind a három gyereke ott áll előtte virággal a kezében. Bele gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha velem is megtörténhetne mindez, hogyha adhatnék anya kezébe ajándékot, nem csak anyák napján, hanem az év bármely napja is jó lenne. Hiába küzdöttem ellene, kigördült egy könnycsepp, villámgyorsan letöröltem, de Krisztián szeme így is épp elkapta a mozdulatot. Felmentünk a szobába összecsomagolni. - Anya, ne haragudj, de megyünk. Dorka még be akar menni a temetőbe – búcsúzott el két puszival Krisztián. - Köszönöm a vendéglátást – öleltem meg én is mindenkit. - Ugyan – legyintett Erika. – Gyere máskor is, szívesen látunk. Kisfiam, te pedig, amint lesz, időd gyere le. Vigyázzatok egymásra – integetett, mikor mi már az autóban ültünk. Egész úton szótlanul ültem, nekem ez a nap nem boldogságot hoz, hanem szomorúságot. Krisztián látta rajtam, hogy baj van, de nagyon örültem, hogy nem kérdezgetett, csak megfogta a kezem. Egymásra pillantottunk, nagyon hálás voltam neki, hogy itt van velem. Útközben Krisztián megállt egy benzinkútnál, szerencse, hogy nem szálltam ki, csak megkértem, hogy hozzon nekem valamit inni, mert kifele jövet megtámadta egy csapat rajongó. Hihetetlenül örültem a sötétített ablakoknak, amik megvédtek a kíváncsi szempároktól. Krisztián gyorsan kiosztotta az autogramokat és elkészítette a képeket és más be is pattant mellém. - Felhívom Zitát, hogy találkozzunk a temetőnél, már nem akarok bemenni előtte a városba – magyaráztam. Zita beleegyezett, hogy kijön taxival. Az út hátralévő részében csak bámultam kifele az ablakon. Mikor megérkeztünk a temetőhöz, hirtelen elfogott az a bűntudat, ami minden egyes alkalommal a hatalmába kerít, amikor a szüleim halálának körülményeimre gondolok. Miattam történt minden és hiába bizonygatja mindenki az ellenkezőjét, én tudom. Ez a tudat életem végéig üldözni fog. Ki vettük a virágot a kalaptartóról, Krisztián megfogta a kezem és már indultunk is befele. Láttam, hogy Zita elhozta Tomikát is. - Sziasztok – köszöntünk csendesen. Szépen lassan elindultunk befelé a temetőbe. Zitával elől mentünk, a fiúk pedig mögöttünk kullogtak, szép lassan. Megálltunk a sír előtt, letettük a virágot. Hirtelen nagyon nehéz lett a szívem a sok fájdalomtól, emléktől. Minden apró dolog az eszembe jutott. Minden szép és kevésbé szép emlék. Mint ilyenkor mindig, a könnyeim záporozni kezdtek, akárcsak a húgomé. A srácok szinte egyszerre öleltek meg minket. Csendben álltunk egy kis ideig. - Menjünk – javasolta Zita, a sírástól rekedtes hangon. - Nem baj, ha még egy kicsit maradok? Mindjárt utánatok megyek - mondtam. - Nem, dehogy – felelték. - Maradjak? – kérdezte Krisztián. - Igen, kérlek – feleltem erőtlenül. A gondolataim valahol nagyon messze jártak, gyerekoromba jártam, a nyaralásokon, a családi kirándulásokon. Szinte éreztem anya csokis sütijének az illatát vagy a parfümét, amit mindig használni szokott. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy apa dobál a Balatonba. Forogtak az az emlékképek a fejembe. – Látjátok, megtaláltam azt az embert, aki tényleg szeret engem – fogtam meg Krisztián kezét. – Biztos ti is imádnátok őt – folytattam zokogva. Krisztián nyugtatóan simogatta a hátam. - Remélem, tudják, hogy mindig a lányuk gondját fogom viselni, úgy vigyázok majd rá, mint ahogy azt maguk tennék. Ő a legjobb dolog, ami az életemben történt – mondta Krisztián. - Szerintem mehetünk – mondtam. – Sziasztok! - néztem még utoljára vissza szüleim sírjára. – Köszönöm, hogy vagy nekem – adtam egy puszit Krisztián arcára az autóban.

29.fejezet		2011.06.30. 17:09
- Megjöttünk! – kiáltott Krisztián, amikor beléptünk az ajtón. - Csá, Kiki – pacsizott le vele az öccse. - Szia, Gabesz vagyok – nyújtotta felém a kezét. - Örülök, hogy megismerhettelek. Dorka vagyok – Krisztián említette, hogy hasonlítanak Gabesszal, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ha nem tudtam volna, hogy csak féltestvérek, soha nem találtam volna ki. - Szia, kisfiam – ölelte meg Krisztián az anyukája is. - Erika vagyok, szia. Te pedig, gondolom Dorka. Krisztián másról sem tud beszélni hetek óta, csak rólad – mosolygott kedvesen.  Épp nyújtani akartam a kezem, amikor megölelt. Hirtelen jött, de nagyon jól esett a közvetlensége. Krisztán nevelőapukája még dolgozott, a húgának pedig táncpróbája volt.  A táskákat lepakoltuk Krisztián régi gyerekkori szobájába, majd kimentünk a konyhába beszélgetni. Még mindig feszengtem kicsit, de mivel mindenki olyan kedves volt, könnyen megbirkóztam a helyzettel.  Rengeteg dologról szó esett, mindenki lelkesen kérdezgetett mindenfélét tőlem, én pedig kitartóan válaszolgattam. Megismerkedtem Krisztiánnal, nagyszüleivel is, ők is nagyon rendesek voltak velem. Mindannyian nagyon elszomorodtak, amikor a szüleimről kérdeztek és én pedig elmeséltem nekik, hogy mi történt. - Legközelebb, hozd el a húgodat is, nagyon szeretném megismerni – kérte Erika. Azt mondta, hogy, ha magázni merem, inkább hozzá se szóljak, de persze, cseppet sem gondolta komolyan. Nem sokára megérkezett Krisztián apukája és a kishúga is. Velük is megismerkedtünk. - Nem megyünk el sétálni? Megmutatom neked a városomat – fordult felém Krisztián. - Persze, mehetünk. - Én is mehetek veletek? – kérdezte Zsófika. - Nem, kettesbe akarunk lenni – vágta rá Krisztián szinte gondolkozás nélkül. - Dehogyis, nyugodtan jöhetsz – löktem meg Krisztiánt vicceskedve. - Kifejezetten jó hatással vagy Krisztiánra, ahogy látom. Nem bulizik féktelenül és bár régen szokása volt, nem váltogatja olyan gyakran a „barátnőit”, mint a zokniját. Örülök, hogy veled van – mondta Erika, amikor Krisztián elment, hogy felvegyen egy pulcsit. - Köszönöm. Amúgy kiskorában is ilyen hisztis volt már? -Ó, persze, mindig is rettentő akaratos volt – elkezdtünk nevetni, Krisztián pont visszaért. - Hékás, ugye nem rólam van szó? – érdeklődött. - De, pont arról van szó, hogy csökönyös vagy, mint egy szamár – nevetett Erika. - Én? Anya, te nem is ismersz engem, ha ilyet mersz állítani – játszotta meg magát Krisztián. – Zsófika! Mi megyünk, ha akarsz jönni, akkor most gyere, mert itt hagyunk – kiabált fel az emeletre. - Miért vagy ilyen undok a tesóddal? Alig látod és ilyen vagy vele – szóltam rá. - Nem is vagyok undok. Csak veled szerettem volna lenni – mentegetőzött. - Jaj, olyan aranyos vagy. De velem lehetsz egész héten, viszont, ha jól tudom, lassan két hónapja nem voltál Sopronban – dorgáltam meg. - Igazad van, kedvesebb leszek – ígérte meg. Zsófi nem sokára lejött és el is indultunk. Nagyon meglepődtem, amikor Krisztián megfogta a kezemet. Kérdőn emeltem rá a tekintetemet. – Itt nem kell bujkálnunk, senki nem árul be minket a bulvárnak – magyarázta. - Végre – sóhajtottam fel. Elmentünk megnézni a belvárost, majd leültünk egy fagyizó elé, Krisztián bement fagyiért, mi pedig kint vártuk Zsófival. - Te sportolsz valamit? – kérdezte. - Hát mostanában csak futok, de régebben kosaraztam. Te pedig, ha jól tudom, táncolsz ugye? - Igen – bólogatott helyeslően. - Krisztián mesélte, hogy jó vagy – kacsintott rám. Elég meglepettnek tűnt. – Tudom, hogy nem az a típus, aki össze-vissza dicsérget, de attól még büszke rád – látszott, hogy a szavaim örömet okoznak neki és ezért már is sokkal boldogabbnak tűnt. Miután megettük a fagyit elindultunk hazafele. Este még beszélgetünk egyet a teraszon, mivel nagyon jó idő volt.  Aztán Krisztiánnal jó éjszakát kívántunk a többieknek és felmentünk a szobába. Megmutatta, hogy merre találom a fürdőt. Gyorsan letusoltam, fogat mostam és megfésülködtem. Krisztián is pillanatok alatt végzett az esti teendőivel és bebújt mellém az ágyba. Szokás szerint hozzásimultam. - Ugye nem is volt olyan borzalmas? – kérdezte nevetve, miközben a hajammal játszott. - Nem, nagyon kedves családod van – mondtam. Annyira sajnáltam, hogy én már sosem mutathatom be anyának és apának. Biztos, hogy ők is nagyon szeretnék Krisztiánt. - Biztos vagyok benne, hogy én is jól kijönnék anyukádékkal – mondta, mintha csak olvasni tudna a fejemben. - Én is. A családról jut eszembe, fel kellene hívnom Zitát, hogy nem haltak-e éhen – levettem az éjjeliszekrényről a telefont és tárcsáztam a tesóm számát. Hosszan beszélgettünk, megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben és elmondta, hogy felesleges idegeskednem. Mire letettem a telefont Krisztián már aludt, sőt az egész hát csendbe burkolózott. Halkan kimentem a konyhára egy pohár vízért. Gabesz ült a konyhaasztalnál fagyit majszolva. - Szia – suttogtam halkan. – Nem tudsz aludni? - Szia! Tele van a fejem, nem tudok pihenni – panaszolta el. Engedtem a csapból egy vizet és helyet foglaltam Gábor mellett. - Mi a baj? Elmondod? - Nem tudom, melyik lány szeret engem és melyik látja bennem a bátyámat – szakadt ki belőle. – Nem merek ismerkedni, mert félek, hogy nem rám kíváncsiak, hanem Krisztiánra. - Ó, értem. Hát, szerintem azért ne utasíts el mindenkit magadtól. Annak, akinek úgy érzed, hogy megérdemli, adj egy esélyt, úgyis észreveszed, ha nincsenek vele rendben a dolgok – javasoltam. – Amúgy meg vannak olyanok, akik nem is ismerik a bátyád, én sem ismertem, nem tudtam, hogy rajonganom kellene érte – világítottam rá. - Igazad van, köszönöm a tanácsokat. Krisztiánnak végre sikerült kifognia egy rendes lányt. - Köszönöm. Én most megyek aludni, neked is ezt javaslom. Jó éjt. - Jó éjt – köszönt el ő is. Halkan bújtam vissza Krisztián mellé. - Hol voltál? – kérdezte félálomban. - Kimentem inni, aludj csak – simogattam meg, ő pedig magához húzott. - Szeretlek – suttogta, nem tudtam eldönteni, hogy fent van-e vagy alszik. - Én is téged – feleltem. Pillanatok alatt elaludtam, a kimerültségtől.

28. fejezet		2011.06.26. 16:55
Egy ideig csak feküdtem és néztem, ahogy Krisztián alszik. Majd szinte, mint a derült égből a villámcsapás, olyan hirtelen álmosodtam el. A szemhéjaimat, mintha mázsás súly húzta volna lefelé. Végül megadtam magam és álomba szenderültem. Olyan érzés volt, mintha csak pár percet szundítottam volna, ám amikor kinyitottam a szememet és ránéztem az órára megláttam, hogy már két órája, aludtam. A következő dolog, ami feltűnt, hogy Krisztián nincs mellettem. Elindultam a konyha felé, sejtettem, hogy ott találom majd. Igazam is lett, valamit épp a tűzhelynél ügyeskedett. Halkan mögé lopakodtam és megöleltem a derekát. Ijedtében, majdnem eldobta a fakanalat, amivel épp egy számomra meghatározhatatlan ételt kevergetett lelkesen. - Jó reggelt, Csipkerózsika – köszöntött egy csók kíséretében. - Megszólalt a gödörből, a lyuk. Mit csinálsz? – érdeklődtem, közelebbről is szemügyre véve a fazék tartalmát. - Ragulevest – húzta ki magát büszkén. Mikor meglátta, hogy összehúztam a szemöldököm, megbökte az oldalam – Ne fintorogj neki, amíg meg nem kóstoltad, lehet, hogy finom. - Igazad van, bocsi. Az igazat megvallva, nem is olyan rossz az illata – vallottam be. – Mikor lesz kész? – érdeklődtem. - Azt hiszem, már kész van – kapcsolta ki a melegítést, a „leves” alatt. Vettem elő tányérokat és evőeszközöket. Evés előtt eszembe jutott valami. - Most vasárnap lesz anyák napja, gondolom hazamész Sopronba. - Igen, én is erről akartam beszélni. Szeretnélek elvinni magammal, hogy bemutassalak a szüleimnek – idegesen figyelte a reakciómat. - Szeretnék, de nem lehet. Nem hagyhatom itt egyedül Zitát egy egész hétvégére, meg amúgy is, szeretnék kimenni a temetőbe. - Zita nem lenne egyedül, Tomika biztos szíves-örömest vele maradna egész hétvégén. Vasárnap délután, amikor visszaértünk pedig szívesen kiviszlek titeket a temetőbe. Na? - Részemről rendben, felhívom Zitát is – tárcsáztam Zita számát, elmondtam neki a hétvégére vonatkozó terveket, ő pedig kitörő örömmel fogadta, hogy végre magára merem hagyni huzamosabb ideig. Mostanában, úgyis minden szabadidejét Tamással tölti. Az iskolában épp szünet volt, ezért semmi kifogásom nem volt a dolog ellen. Miután letettem a telefont, végre megkóstoltam a levest. Egy hajszál mentette, hogy nem köptem ki, nagy nehezen letuszkoltam a torkomon a falatot. – Nagyon szerelmes lehet a szakács, mert eszméletlenül el van sózva – mondtam ki óvatosan a véleményemet, nehogy megsértsem. Az ő arcán is láttam, hogy nem ízlik neki. Felálltam és odasétáltam mellé. – Legalább megpróbáltad – adtam egy puszit az arcára, vigasztalásképpen.  Rendeltünk kaját, majd miután elfogyasztottuk, neki láttam az elmosogatásnak. Krisztián mögém lépett, lágyan elkezdte csókolgatni a nyakam. – NE csináld már, el kell mosogatnom, két tányér van még, csak kibírod – csitítottam. Ő pedig engedelmesen hátralépett és várta, hogy végezzek. Abban a pillanatban, amikor letettem az utolsó kanalat is, ismét mögöttem termett. Apró csókokkal hintette be a nyakam, majd egyre lejjebb haladt a vállam felé. Keze pedig már a pólóm alatt járt, a bőröm égett azon a nyomon, ahol Krisztián ujjai jártak. Megragadtam a kezét és egyenesen a hálószobába vezettem. - Biztos vagy benne? – kérdezte az izgatottságtól rekedt hangon én csak aprót bólintottam. Nem akarom részletezni, de akkor este nem csak aludtunk. Reggel arra ébredtem, hogy Krisztián puszit ad az arcomra. Kinyitottam a szemem. - Hova mész? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy fel van öltözve. - Hazamegyek, összepakolom a cuccaimat, 1 óra múlva indulunk, rendben? – kérdezte. - Aha, persze, addig rendbe szedem magam. Mibe menjek? Hétköznapiba vagy ünneplőbe? Mi lesz, ha nem kedvelnek? – kezdtem bepánikolni. Még soha nem volt részem ilyenben, Ákos nem mutatott be a szüleinek, más komolyabb barátom pedig nem volt. - Nyugodj meg, imádni fognak. Viszont én tényleg megyek. Ne izgulj! Szeretlek – csókolt meg lágyan. Miután elment, nem sokkal én is nekiláttam a készülődésnek, minden szükséges holmit egy sporttáskába raktam. Letusoltam, a hajamat laza copfba kötöttem. Egyszerű farmer, póló duó mellett döntöttem. Miután elkészültem, kezemet tördelve vártam Krisztián érkezését. A várakozás rettentő hosszúnak tűnt. Végül kopogást hallottam és már szaladtam is az ajtóhoz. Krisztián mosolyogva állt a ajtófélfának dőlve. – Indulhatunk? – kérdezte. - Persze – sóhajtottam nagyot. Lehajolt a táskámért, én pedig csak akkor vettem észre valamit. – Krisztián! - Mi a baj? – nem feleltem, csak a tükör elé vezettem. Ő is megpillantotta az apró lila véraláfutást a nyakán. – Ja, ez? Erről, tudok. Semmi baj! - Még hogy nem baj? Anyukádékhoz megyünk, mégsem állíthatsz be az új barátnőddel és a kiszívott nyakaddal. - Nyugi, anya tisztába van ezekkel a dolgokkal. - Akkor is. Valahogy el kell tüntetnem - előkerestem a fiókból az alapozót és óvatosan elkentem Krisztián nyakán. Tökéletesen lefedte az árulkodó nyomot. – Mehetünk – szóltam, amikor végeztem. Krisztián felkapta a táskámat, majd a szabad kezével az enyém után nyúlt. Bezártam a lakást és növekvő gyomorgörccsel ültem be az anyósülésre. A tájat nézve, elszundíthattam, mert a szememet kinyitva a Sopron tábla köszönt vissza rám. – Rossz hatással vagy rám, lassan többet alszom, mint te – néztem megvetően Krisztiánra, aki csak mosolygott. Nem sokára az autó megállt egy sárga színű ház előtt a szívem pedig az eddigi tempójának ezerszeresére gyorsított fel. - Készen állsz? – kérdezte kedvesen Krisztián, miközben kinyitotta nekem az autóajtaját. - Nem – feleltem gondolkozás nélkül, de ő csak elmosolyodott, ismét. A bejárati ajtóhoz léptünk, a térdem pedig remegésbe fogott, hatalmas harmóniában állt a gyomrommal, amikben szintén pillangók verdestek az izgatottságtól.

27. fejezet		2011.06.23. 15:43
Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, Krisztián pedig még mindig álmosan csoszogott fel utánam. Végül szép lassan ő is felért, megvártam az ajtó előtt. Egyenesen a szobám felé tartottam. A szekrény előtt szokás szerint tanácstalanul álltam meg. - Nem maradhatnánk itthon, inkább mégis? – kérdezte Krisztián ásítozva, miközben bevetődött az ágyamba. - Olvasol a gondolataimban. Én is épp erre gondoltam. Van, egy csomó DVD-m majd maximum nézünk valamit azok közül. Most viszont, ha nem haragszol el megyek, rendbe szedem magam. - Miért, így mi a bajod magaddal? - Úgy nézek ki, mint egy 5 napos vízi hulla – foglaltam össze röviden. Krisztián válaszol csak megtekerte a fejét. – Sietek – pusziltam meg az arcát, majd rohantam is a fürdőbe. Gyorsan letusoltam és hajat mostam. Jó alaposan megdörgöltem a törölközővel, befújtam a kedvenc hajspray-mmel és kifésültem, nem akartam az időt húzni a megszárításával. Felvettem egy kényelmes szürke mackónadrágot és egy topot. A szobába visszaérve láttam, hogy Krisztián elaludt. Óvatosan betakargattam. Kimentem a nappaliba, a telefonom kíséretében. Jól tettem, hogy nem hagytam benn a szobában, Krisztián feje mellett, mert szegényt felkeltette volna, ugyanis alighogy kiértem a nappaliba megcsörrent. Peti volt az. - Szia Dorci, figyelj, a te környékeden van dolgom, nem lenne gond, ha felugranék hozzád? – kérdezte. - Nem, dehogy, csak itt van Krisztián is, ha neked nem baj, akkor nekünk sem. - Végre megismerhetem, remek – örvendezett. – Negyedóra és ott vagyok, ha nektek jó. - Persze, itthon leszünk. Csak kérlek, ne csöngess be, mert Krisztián alszik, hátha felkelted. - Rendben, majd kopogok, vagy telefonon megcsörgetlek. - Oké, szia. - Szia – köszönt el ő is. Kicsit izgatott voltam, a jelenlegi legjobb barátom és a szerelmem első találkozása miatt. Mihez kezdek, ha nem bírják egymást? Krisztián azt sem tudja, hogy találkoztam Petivel. Peti pedig mit sem sejt, Krisztián foglalkozásáról. Bár, ha már itt tartunk, én sem tudom, hogy Peti hol dolgozik. Alig kezdtem el olvasni a könyvet, amikor a telefonom ismét csörgésbe kezdett. Mikor láttam, hogy Peti az, fel sem vettem, elindultam a bejárati ajtóhoz. Ő telefonnal a kezében állt, és mosolyogva tette zsebre, amikor megpillantott. Vidáman ölelt meg és miután mindketten kaptunk a másiktól két-két puszit, beinvitáltam. Leültünk a kanapéra. – Mesélj, hogy békültetek ki! – érdeklődött szinte egyszerre. Örültem, hogy ennyire kíváncsi arra, hogy mi történt. - Ákos rájött, hogy már sosem leszek olyan, mint régen, hiába próbálkozik és elengedett. Én pedig egyenesen Krisztiánhoz mentem, rövid győzködés után, meg is bocsájtott. - Na, örülök, hogy megoldódott, de nem furcsállod kissé, hogy Ákos ilyen hamar feladta? - Erre nem is gondoltam – vallottam be, őszintén. Kicsit aggasztani is kezdett a dolog, hisz Ákos tényleg nem ilyen típus, ő nem adja fel. Peti láthatta rajtam, hogy aggódom. - Bár, lehet, hogy tényleg megjött az esze és rájött, hogy esélye sincs egy ilyen jó csajnál – bökött kedveskedve oldalba, hogy jobb kedvre derítsen. S lám a rosszkedvem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Éppen javában beszélgettünk, amikor kinyílott a z ajtó és Krisztián lépett be rajta, nem kicsit gyűrötten. Rápillantott Petire, teljesen le volt döbbenve. - Dó, azt nem mondtad, hogy a Kölyök, a barátod – nézett rám vádlón Peti. A folytonos becézései, pedig egyrészt jól estek, más részt viszont az agyamra mentek. - Nekem sem, említette, hogy mostanában a Puskás Petivel barátkozik – vetett rám Krisztián is rosszalló pillantást. - Honnan a fenéből ismeritek egymást? – kérdeztem nem kicsit meglepődötten. - A legjobb haverok vagyunk, sokat lógunk együtt, bulizgatunk meg ilyenek – mondta Krisztián két ásítás között. - Te is ismert vagy? – néztem kétségbeesetten Petire. - Igen, énekelek és színészkedem – felelte. Nem haragudhattam rá, amiért nem mondta el, hisz nem is kérdeztem, sőt szó sem volt ilyenekről, de mégis rosszul érintett, hogy az hittem, végre lesz egy ugyanolyan hétköznapi barátom, mint amilyen én vagyok és végül kiderült, hogy az egész környezetemből csak én vagyok „civil”. – Haragszol? - Nem, dehogy. Csak elég furán alakultak a véletlenek. Én meg még attól tartottam, hogy majd nem jöttök ki jól – nevettem legfőképpen saját magamon. - Még nem is mesélted, hogy hol ismerkedtetek meg – vetette fel Krisztián a témát. - Hát, én csak belefutottam Dorkába – kezdett hahotázásba Peti. - Igen, ez szó szerint így történt, elmentem egyet futni és volt egy ütközésünk Petivel – magyaráztam meg, Krisztián értetlen arckifejezését látva. Innentől kezdve csak úgy ömlöttek a jobbnál jobb beszédtémák. A csacsogásnak végül az vetett véget, hogy Petinek el kellet indulnia egy színházi próbára. Alighogy becsukódott az ajtó Peti mögött, Krisztián a hátam mögé lépett és átölelte a derekamat, majd szembe fordított magával és szenvedélyesen megcsókolt. - Milyen filmet nézzünk? – kérdezte, amikor ajkaink elváltak egymástól. - Nekem mindegy, csak ne akciófilmet vagy valami háborúsat. Leginkább egy romantikus vígjátékhoz lenne kedvem, de gondolom, azt meg te nem szeretnéd. - Nekem az is teljesen megfelel – egyezett bele. Végül a Nászajánlatra esett a választásunk. Krisztián kiment, hogy csináljon pattogatott kukoricát, én pedig beállítottam, a lejátszót. Az egész filmet végig nevettem, legnagyobb meglepetésemre, Krisztián sem unottan nézte, hanem talán még élvezte is a filmet. Mikor vége lett a filmnek, Krisztián megint hatalmasat ásított. - Mi van veled, álomkóros lettél? – csipkelődtem. - Nem tudom, de nem akarunk aludni? Az éjjel te sem sokat aludtál. Csak egy kis délutáni szundi – győzködött. - Rendben van, aludjunk – egyeztem bele. Krisztiánnak sem kellett több, hanyatt vágta magát és el is helyezkedett az alváshoz. Magához ölelt és már le is csukta a szemeit.  Én nem mertem elaludni, féltem a látványtól, ami álmomban várt.

26. fejezet		2011.06.20. 15:03
Békésen sétáltam az utcán, nem tudtam merre tartok, csak jól esett sétálni egyet a friss levegőn. A sokk, csak ezután jött. Krisztián a földön feküdt, körülötte minden csupa vér.  Odaszaladtam hozzá, ám az utcán senki nem volt, akitől segítséget kérhettem volna.  Egyszerűen ne tudtam, hogy mit kellene tennem. Szólítgattam, de nem válaszolt. Én pedig csak ültem mellette sírva, tudtam, hogy már minden hiába. Az arca olyan békés volt, mintha csak aludna, de én tudtam, hogy ebből az álomból már soha nem fog felkelni. Az egész testén mély vágások éktelenkedtek elcsúfítva azt.  A mellkasára dőltem és csak sírtam, míg fehér ingét már nem csak a vér, de könnyeim is eláztatták. Egyszerűen nem kaptam levegőt a sírástól, én sem akartam már nélküle létezni. Hirtelen lépések zaját hallottam, nem akartam felnézni. Valaki nevetésben tört ki, ekkor a kíváncsiságom győzött. Érdekelt, hogy ki az a borzalmas embernek nem nevezhető lény, aki egy ilyen szituáción nevetni tud. Fél szemmel felsandítottam és Ákossal néztem farkasszemet, szeme olyan szintű gonoszságot sugallt, hogy tudtam, hogy ez az egész helyzet, csak is miatta következhetett be.  Nem kaptam levegőt, a mellkasom szorítani kezdett. Felriadtam. Zihálva körbe néztem, beletelt pár percbe, mire tudatosult bennem, hogy Krisztián szobájában vagyok, akinek szerencsére semmi baja, mellettem alszik. Óvatosan, hogy fel ne keltsem, felültem. Meg pillantottam a digitálisóra kijelzőjét, ami 6:30-ot mutatott. A torkom még mindig össze volt szorulva ettől a túl valósághű álomtól. Fáradtan dőltem vissza a párnára. A szemem előtt lebegett Krisztián élettelen testének képe és a könnyeim akaratlanul is utat törtek maguknak. Halk szipogásommal, sikerült felébresztenem Krisztiánt is. - Mi a baj? – kérdezte fáradtan, miközben ő is felült mellém. - Semmi, csak egy rossz álom, aludj csak – mosolyogtam rá és simítottam végig az arcát. - Gyere te is feküdj vissza mellém – mondta ásítva és húzott le maga mellé. A fejem a vállán pihent, ő pedig nyugtatóan simogatta a hátamat. Krisztián vissza tudott aludni, én azonban nem mertem megkockáztatni az újabb rémálom lehetőségét, ezért csak feküdtem mellette. Mivel tudtam, hogy sosincs ideje rendesen enni, ezért óvatosan kikeltem az ágyból és halkan elindultam a konyha felé, hogy készítsek a többieknek reggelit. Valószínűleg Zita és Tomi bevásároltak, mert a hűtő, most nem kongott az ürességtől, mint általában. Kivételesen még volt is miből reggelit készíteni. Tudtam, hogy mindenki imádja a bundás kenyeret, ezért neki is láttam az elkészítésének.  Felvertem a tojásokat, felraktam a tűzhelyre az olajat és vártam, hogy felforrósodjon. A kenyereket belemártogattam a tojásba és szép egyesével kisütögettem őket. Főztem teát és megcsináltam Krisztián ízlése szerint. Töltöttem egy bögrébe, egy tányérra pedig raktam pár kenyeret és egy tálcán bevittem a szobába. Amint beértem az ajtón, megérezte az illatot és kinyitotta a szemeit. - Hihetetlen vagy – mondta. Felölt én pedig az ölébe raktam a tálcát. – Gyere, feküdj vissza mellém – paskolta meg a helyet maga mellett. Mivel úgyis fáradt voltam, belebújtam az ágyba. – Ez isteni, te még ezt is jobban csinálod, mint mások – áradozott. – Te nem eszel? – nyújtotta felém egy szeletet. - Nem, köszi – mosolyogtam. Pillanatok alatt befalta az összeset. - Hova szeretnél ma menni? – érdeklődött. - Legszívesebben elmennék vásárolni, de akkor még csak hozzád sem érhetek, hátha észreveszi alaki – fintorogtam. Krisztián rám nézett a fáradt, kék szemeivel. Láttam rajta, hogy mennyire bántja a helyzet. – Picit azért beugorhatnánk és, ha szeretnél, utána átmehetnénk hozzánk DVD-t nézni. - Ez egy jó ötlet, vehetnénk ki valami régebbi filmet. - Benne vagyok, de előtte mindenképp haza kell mennem. Mégsem mehetek a te ruhádba nyilvános helyre. - Miért nem? Szerintem így is eszméletlenül jól nézel ki – adott egy puszit az arcomra. - A megszállott rajongóid, pedig észre sem vennék, hogy a te kedvenc pólódban vagyok – viccelődtem vele. - Nem hát. - De. - Nem – nem szóltam vissza. - Okos enged, szamár szenved – öltöttem ki rá a nyelvem. - Szamár? Ez még visszakapod – szólt és elkezdte csikizni a hasam. Csapkodtam, rugdalóztam, kapálóztam és sikongattam. Nem sokára nyílt az ajtó. Tomika nyitott be, szinte még aludt. - Bármit is csináltok, nem lehetne csendesebben, hajnali 10 van, valaki még aludni szeretne – mondta csukott szemmel. amikor meglátott minket, perverz mosolyra húzódott a szája.  – Ó, nem is zavarok – be kell, vallanom, tényleg elég félre érthető pózban voltunk. Krisztián rajtam feküdt én pedig alatta kipirulva, pihegtem. Kívülről nézve én is rosszra gondoltam volna. - A konyhába van bundás kenyér, szólj Zitának is – kiabáltam utána. - Oké, köszi – kiáltott vissza Tomika. Fel akartam kelni, hogy elkészüljek és felöltözzek. Ám Krisztián visszahúzott. - El kell kezdenünk készülni, ha valahova menni akarunk – csak mélyen a szemembe nézett és már nem is akartam annyira elindulni. Végül aztán egy-két, csók után elindultam felvettem a tegnap esti buli szerkómat, kifésültem a hajam és megmostam az arcom, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy múmia. Nem sokkal később, Krisztián is elkészült. Elköszöntünk Zitáéktól, akik éppen elfogyasztották a megmaradt reggelit és a kocsiba szállva pár perc múlva le is parkoltunk a lakás előtt.

25. fejezet		2011.06.20. 15:02
Feszülten vártam, hogy a kocsi megálljon Krisztiánnék háza előtt. Amikor végül megérkeztünk elköszöntem Ákostól és remegő lábakkal indultam el felfele a lépcsőkön. Amikor a lakás elé értem, a lábam földbe gyökerezett. A kérdések, mint a villámok cikáztak a fejemben. Vajon megbocsájt? Szóba áll még egyáltalán velem? Kétségek közt vergődtem, egyszerűen nem volt elég bátorságom. Legszívesebben elszaladtam volna a problémák elől, de tudtam, hogy az nem lenne igazi megoldás. Végül tíz perc álldogálás után erőt vettem magamon. Mivel tudtam, hogy Zita még itt van, nem csöngettem be. Csak felhívtam Zitát. - Szia! Itt vagyok Tomikáék lakása előtt, kijössz elém? - Persze – felelte Zita, nem kis meglepettséggel a hangjában. Pillanatokon belül nyílott az ajtó, bentről zongora hangja hallatszott. - Szia! Hát te? – kérdezte Tomi. - Krisztiánhoz jöttem, itthon van? - Hogy ne lenne, nem hallod? – mutatott befele Tomika, gondolom a zongoraszóra utalva. Sejthettem volna, hogy Krisztián játszik. – Menj csak be! – el is indultam a szoba felé, mielőtt inamba szállt volna a bátorságom. Kopogtam, de nem érkezett válasz, gondoltam, hogy nem hallja. Ezért benyitottam. Az ujjai fürgén jártak a zongora billentyűin. Annyira koncentrált, hogy észre se vette, hogy megérkeztem. Türelmesen vártam. Élvezettel hallgattam, ahogy játszott, egyszerűen mesés volt. Libabőrös lettem, amikor énekelni is elkezdett. Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még Oly rég, várok rád. A szíved itt maradt, pár részed velem van még, Bennem él. Akkor is várok, ha nincsenek, miértek Hisz, tudod, bármit megtennék érted. Nem számít, csak amit érzek, Hisz minden te voltál. Hol vagy már? Mégis merről szólsz? Merre jársz? Én maradok még Hol vagy már? Elfújt a szél Én mégis kereslek, És csak neked mondhatom, hogy szeretlek, Tudod, hogy szeretlek.. Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek, Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek, Szeretlek.   Amikor abbahagyta a dalt, halkan tapsolni kezdtem. Valahogy tudtam, éreztem, hogy ez most nekem szólt. Érdeklődve nézett hátra, hogy vajon ki lehetett az. Amikor megpillantott rengeteg érzelmet tudtam leolvasni az arcáról. Lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha egy kis öröm is bujkált volna a szemében. - Na, mi van, Ákos megint kicseszett veled? – kérdezte maró gúnnyal a hangjába. Szavai tőrként fúródtak szívembe. - Krisztián, kérlek, hadd magyarázzam meg. - Mit? Azt, hogy belehazudtál a pofámba vagy azt, hogy megcsaltál az exeddel? - Ne légy ilyen, nem értheted, hogy mi volt ez az egész! - Hát, akkor tényleg mond el légy szíves. - Aznap, amikor szakítottam veled, Ákos eljött hozzánk. Azt mondta, hogy, ha nem akarom, hogy bajod essen, akkor szakítsak veled és legyek inkább vele. Én pedig mivel nem akartam, hogy miattam bármi történjen veled, ezért megtettem, amit kért. Nem volt olyan egyszerűen, mint ahogy te azt láttad. Aztán ma este, amikor elmentem Ákossal egy buliba, rettentően éreztem magam. Ákos természetesen hazakísért. Amikor pedig nem mentem bele abba, amit szeretett volna, rájött, hogy én már egyáltalán nem az vagyok, aki régen voltam és már soha nem is válok olyanná. Így már természetesen nem is akartam tőlem semmit. Most pedig itt vagyok és mindent rettenetesen bánok, illetve nem, nem bánom, mert így megvédhettelek és nekem ez a legfontosabb. Persze megértem, ha haragszol rám, fordított esetben éni…- nem tudtam befejni a mondatot, mert Krisztián hirtelen odasétált hozzám és megcsókolt. - Nem haragszom rád, hogy is haragudhatnék? Tudod mit? Én pedig vállaltam volna, bármi is történjék, csak, hogy veled lehessek. - Tudom, épp ezért nem mondtam el. Mert é viszont nem vállalnám azt, hogy miattam bajod essen – újabb csók következett, majd újabb és újabb. - Igaz az a mondás, hogy vita után édes a békülés – nevetett hangosan Krisztián. Zitáék is meghallhatták a szobából kiszűrődő jókedv hangjait, ugyanis pár perc múlva bekopogtak. - Újra rendbe van minden? – érdeklődött a húgom. Én csak boldogan bólogattam válasz helyett. – Akkor mi nem is zavarunk – kacsintott rám. - Csak okosan és halkan. Krisztián az ágy meg, ha lehet, maradjon egybe – mondta röhögve Tomika, miközben a testvérem szem forgatva húzta maga után. Krisztián válaszul utána dobott egy kispárnát. Ilyenkor nem azt érzem, hogy két érett férfiról van szó, sokkal inkább azt, hogy két kisiskolásról. - Itt alszol velem? – kérdezte Krisztián boci szemekkel. - Nem hoztam magammal ruhát. - Adok kölcsön – a szekrényhez lépett és elővett egy pólót valamint egy rövidgatyát. - Rendben, akkor el is megyek fürdeni. - Siess vissza – kérte és apró csókot lehelt az ajkamra. Bezárkóztam a fürdőbe. Beálltam a tus alá, és amíg a víz a bőrömet simogatta, elgondolkoztam a mai napomon. Annyi minden történt, hihetetlen, egy brazil szappanoperába beillene. Kerestem egy tiszta törölközőt, felvettem Krisztián ruháit és neki láttam, hogy előkotorjak valahonnan egy fésűt, végül sikerült felfedeznem egyet, a hajzselék közt. Furcsa volt még ez a sok férfi dolog a fürdőben. Mikor sikeresen kibogoztam a hajamat, visszatettem a fésűt oda ahol találtam. Amikor visszaértem Kriszhez, szokás szerint a gép előtt ült. Teljesen bele volt mélyedve a munkába, gondoltam, hogy vagy retusál, vagy pedig a rajongóinak válaszol. Odasétáltam a háta mögé, megpördült a székkel. Végig nézett rajtam. - Neked jobban áll, mint nekem – bókolt kedvesen. – Megyek én is fürdeni, aztán mihez lenne kedved? Filmezzünk vagy fáradt vagy? - Igazából, ha nem lenne gond, én inkább aludnék. - Oké, mindjárt jövök, addig bújj csak bele az ágyba – mondta és elsietett fürdeni. Tényleg nem kellett neki sok idő és már be is bújt mellém. – Látom azért már befoglaltad az én helyemet az ágyban, így az első alkalommal. - Jaj, bocsánat, helyet cserélhetünk – ajánlottam fel. - Csak vicceltem, örülök, hogy itt vagy és az legyen a legnagyobb bajunk, hogy melyik oldalon ki alszik – puszilt bele a hajamba. Egymást ölelve aludtunk el rövid időn belül.

24. fejezet		2011.06.20. 15:00
- Krisztián, te meg mit keresel itt? – kérdeztem megrökönyödve. - Nem bírom nélküled, kérlek, próbáljuk meg megint. Megpróbálok több időt rád szánni, kérlek. - Megkértelek, hogy ne keress – tereltem el a szót. - Tudom, próbáltam is betartani, de amikor megláttalak ma, egyszerűen nem bírtam tovább, muszáj volt idejönnöm, hogy lássalak. Tudom, hogy te is ugyanígy érzel, csak nem értem, hogy miért tagadod le, hogy mire jó ez az egész. - Hidd el, hogy jobb, ha nem tudod. Menj el kérlek, ezzel csak még rosszabbá teszed a helyzetet. - De milyen helyzetet? Legalább magyarázd meg, ennyit azért megérdemelnék, szerintem. - Már elmondtam. - Akkor most mond el az igazat – fogta két keze közé az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Már elmondtam az igazat, nem tudom, még mit vársz tőlem – hazudtam bele a szemébe. Hihetetlen önkontroll kellett, hogy ne tálaljak ki neki és öleljem meg, úgy, hogy aztán soha senki ne tudjon elszakítani tőle. - Ha már nem mondod el az igazi problémát, akkor csak annyit, hogy nézz bele a szemembe és úgy mond, hogy menjek el. Aztán megígérem, hogy elmegyek, bármilyen nehéz lesz, vissza sem nézek, és többé nem kereslek meg – nem bírtam tovább, ennél a pontnál, záporozni kezdtek a könnyeim. Nem ment, egyszerűen nem bírtam kimondani. - Hát ti mit csináltok itt? – nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok Ákosnak, de most így volt. Legalább nem kellett sem elküldenem, sem elmondanom az igazságot Krisztiánnak. Egy pillanat alatt szétrebbentünk. Krisztián csak most nézett meg engem alaposan, látta, hogy én és Ákos is bulihoz vagyunk felöltözve és egyből el kezdett kombinálni. - Te komolyan visszamentél hozzá, mindazok után, amit veled tett? – kérdezte, miközben gyűlölettől és dühtől izzó szemekkel bámulta Ákost. -  Sajnálom öcsi, ez a csaj nem a te szintednek való – válaszolt teljesen nyugodt hangon Ákos. - Ha te tényleg erre vágysz – nézett rám villámló szemekkel Krisztián. Megrémültem attól, hogy meggyűlölt. Hisz, ahogy ő látta a dolgokat, teljesen jogos volt a haragja. Annyit látott a történtekből, hogy egy hamis indokkal kidobtam, hogy aztán újra a volt pasimmal legyek. De gyűlöljön csak, ha így távol maradt tőlem és velem együtt Ákos bosszújától is, akkor ám legyen. Vetett még ránk egy megvető pillantást majd elviharzott. - Azért van kitartás a kissrácban, ezt becsülöm benne – nézett Krisztián után nevetve Ákos is. Majd miután végig mért, elismerően füttyintett. - Még mindig olyan dögös vagy, mint amilyen voltál. - Köszönöm, azt hiszem – feleltem, miközben épp a fekete magas sarkúmat húztam fel. Felkaptam a barna kis retikülömet és már indultunk is. Ákos autók iránti szenvedélye mit sem változott az évek során. Ismét egy fekete sportkocsiba szálltunk be. Ákos feleannyira sem volt udvarias, mint Krisztián, viszont annál gyorsabban és balesetveszélyesebben vezetett. Szinte belefúródtam a bőrülésbe a hatalmas sebesség miatt. Nem vagyok túl hívő ember, de most imádkozásra adtam a fejem, hogy túléljem ezt az utat. Végül hatalmas kerékcsikorgás közepette álltunk meg egy szórakozóhely előtt. Ákos egyből a pult felé vette az irányt és a véleményemet ki sem kérve sikerült egy olyan italt választani a részemre, amit ki nem állhatok. Eszembe jutott, hogy Krisztián milyen pontosan ismeri az ízlésemet ilyen rövid ismeretség után is. Nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítgassam a két fiút. Rá kellett jönnöm, hogy ég és föld a két srác. Senkit nem ismertem Ákos barátai közül, így elég feszélyezve éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb jóindulattal sem nevezhetem okosnak azokat a cicákat, akik a többi srácot kísérték. Elrettentett, hogy én is épp olyan kiegészítő vagyok Ákosnak, mint ezek a lányok a többieknek. Nem olyanok voltunk, mint egy társ a szemükben, hanem, mint a lányoknak egy táska vagy a cipő, az volt a lényeg, hogy jól mutassunk. Rosszul voltam magamtól, hogy belementem ilyen helyzetbe, de az vigasztalt, hogy jó ügy érdekében teszem. Végül hosszú órák szenvedése után végül elindultunk hazafelé. Ákos természetesen felkísért, az ajtó előtt megcsókolt. Számomra is hihetetlen, de visszacsókoltam és csak arra eszméltem fel, hogy már a szobám közepén állok, Ákos ajkai pedig a nyakamon kalandoznak. - Hé, azt hiszem mára elég lesz – toltam el magamtól. - Rendben – egyezett bele, a legnagyobb meglepettségemre, azt hittem erőszakosabb lesz. – Tudod, örülök, hogy újra kezdtük, ha ilyen körülmények közt is. Bármilyen hihetetlenül is hangzik az én számból, de szeretlek téged. Ezért teszek mindent, ezért kellett ilyen eszközökhöz folyamodnom - alig jutottam szóhoz, a rosszfiú épp most vallott szerelmet nekem. - Sajnálom, de ezt én nem tudom viszonyozni. Túl sok minden történt régen. De kérlek, ha tényleg szeretsz, akkor hadd menjek vissza Krisztiánhoz – néztem rá olyan könyörgő szemekkel, amilyenekkel csak tudtam. - Tudod mit? Legyen, menj vissza hozzá – válaszolta. Egyik meghökkentségből estem a másikba. - Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem hitetlenkedve ám ezzel együtt reménykedve is. - Igen. Már látom, hogy te tényleg nem a régi Dorka vagy, nem az akibe szerelmes voltam, akibe azt hittem, hogy most is az vagyok. Légy vele boldog, békén hagylak titeket. - Úristen! Köszönöm! – ugrottam a nyakába boldogan. – Figyelj, nem akarom túl feszíteni a húrt, de nem lennél olyan rendes és dobnál át Krisztiánnékhoz. - A régi szép idők emléke miatt át – kacsintott rám. Izgatottan kaptam magamra a bolerómat.

23. fejezet		2011.06.20. 15:00
Hazaérve ideges rúgtam le a cipőimet. Szinte potyogtak a könnyeim a tehetetlen dühtől. Sosem szerettem, ha valaki irányít és most pontosan ez volt a helyzet. Nem lehetett saját akaratom, nem lehettem azzal, akivel lenni akartam, akit szerettem. Végül sikerült átvennem az irányítást, hogy ne kapjak hiszti rohamot. Úgy ítéltem meg, hogy egy levendulás forró fürdő, sokat tehet az idegeim érdekeiben. A biztonság kedvéért főztem magamnak még egy kamillateát is, hátha a fürdő nem válik be.  Nagyon jól esett a meleg víz érintése, a hűvös reggeli levegő után. Teljesen ellazultam a kádban ülve. Arra figyeltem csak fel, hogy már kezd kihűlni a víz, ezért kénytelen-kelletlen kikeltem a kádból. Megtörölköztem és felvettem egy kényelmes, otthoni ruhát, aztán rájöttem, hogy vásárolni kellene mennem. Felvettem hát inkább egy farmert és egy pólót. Felkaptam a bőrkabátomat, a táskámat és egy kényelmes cipőt. Elvezettem az egyik közeli szupermarkethez. Hosszú ideig nézelődtem. Ráértem és vásárlás közben legalább nem jár annyit az agyam, mint otthon ülve. Végül, amikor már nem húzhattam tovább a dolgot, telepakolt bevásárlókocsival beálltam a sorba. Unottan pakoltam be a vásárolt dolgokat a táskákba és fizettem ki őket.  Kifele menet, hátra pillantottam, már nem tudom, miért, talán megérzés volt. Azt hittem, hogy hallucinálok, hogy csak annyira látni akarom őt, hogy oda képzelem.  Ellenőrzésképpen megint hátra tekintettem, ő is ugyanolyan halálra vált arccal nézett rám, mint amilyennel valószínűleg én rá. Másodperceket alatt hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Csak álltunk és néztük egymást, mintha szellemet látnánk. Tudtam, hogy muszáj lesz most megszakítanom a szemkontaktust, ha nem akarom, hogy még mélyebb sebeket okozzak magamnak és neki is. Minden érzelmet, ami benne volt, próbáltam belesűríteni egy bocsánatkérő tekintetbe. Elkaptam a szemem az övéről és rohamléptekkel igyekeztem az autóhoz. Bedobáltam az autóba a táskákat és bepattant a vezetőülésbe. Remegő kezekkel kitolattam és indultam el hazafele. Egyre csak Krisztián arcát láttam a szemem előtt. Nem kellett sok ahhoz, hogy visszaforduljak és odarohanjak hozzá bocsánatot kérni. Az az egy gondolat vigasztalt, hogy jobb neki, ha semmi köze nem lesz hozzám. - Van itthon valaki? – kiáltottam be a lakásba, amikor hazaértem. - Aha – kiáltott ki Zita a szobájából. Elrendeztem a dolgokat, amiket vettem és nekiláttam az ebéd elkészítéséhez. - Hogy-hogy ilyen korán hazaértél? – érdeklődtem, amikor Zita kijött hozzám a konyhába segíteni. - Nem volt benn a matek tanárom és elmaradt az utolsó két órám. És te? - Semmi kedvem nem volt ma bemenni, valahogy nincs se kedvem, se energiám a sok nyavalygást hallgatni – magyaráztam. Felcsíkoztam a húst és beledobtam a forró olajba.  Felraktam a zöldséget is párolódni, majd leültem a húgommal szembeni székre. – Tomi merre van? – furcsa volt, hogy hetek óta először nem nálunk tanyázik. - Otthon maradt, lelki segélyt nyújt Krisztiánnak, szüksége van rá – sandított rám, féltő szemekkel a testvérem. A szívem szokás szerint összerándult az Ő nevének hallatára. Fájt, hogy el kellet hagynom, fájt, hogy fájdalmat kellett okoznom neki. - Arra kérlek, hogy, ha Tamás el is ítél, mert a legjobb barátjáról van szó, legalább te állj mellettem. - Hé, én veled vagyok, csak nem értem, mi volt ez a hirtelen váltás – simította meg a vállam, kedveskedve. Némán felálltam és inkább tovább főzőcskéztem. Csendben megebédeltünk, szokás szerint a délután közepén. Elvonultam a szobámba. Zita szólt, hogy elmegy Tomiékhoz. Amikor hallottam, hogy záródik a bejárati ajtó, már tárcsáztam is Peti számát. - Szia! – szólt bele meglepetten. - Szia! Remélem nem zavarlak, csak annyira szeretnék beszélgetni valakivel, viszont a tesóm kicsit elfogult, a barátja, Krisztián legjobb haverja és nem hiszem, hogy teljesen megértene. Persze, ha nincs rám időd, azt teljesen megértem. - Ne viccelj már, persze, hogy van időm, mond csak, hogy mi történt – elmeséltem neki mindent, hogy mit éreztem, amikor megláttam, hogy milyen belső csata zajlik most a szívem és az eszem között. Felemelő érzés volt, hogy milyen szívesen meghallgat engem és ad tanácsokat nekem. - Köszönöm. Azt hiszem, hogy tényleg egy igaz barátra leltem benned. Remélem, tudod, hogy te is bármikor hívhatsz engem. - Ez teljesen kölcsönös, örülök, hogy beléd futottam – nevetett bele a telefonba és végre nekem is igazi mosolyra húzódott a szám. Viszont amint az órára pillantottam ez le is hervadt. - Mennem kell, készülni, tudod, este Ákossal kell mennem. - Ha bármi olyannal próbálkozik, amit te nem akarsz, hívj és én ott termek, hogy szétverjem – ajánlotta fel. - Kedves vagy, köszönök mindent. Szia! - Vigyázz magadra! Szia! – búcsúztunk el egymástól. Kivasaltam a hajam, felkaptam egy fehér egész szoknyát, barna kiegészítőkkel, natúr sminket dobtam fel. Meg sem lepődtem, hogy Ákos nem érkezett időben. Mikor már kezdtem reménykedni, hogy még sem megyünk sehova, megszólalt a csengő. Azonban az ajtóban nem Ákos állt.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk