|
42. rész
Anna 2012.02.14. 21:05
4 hónappal később
Álmosan kezdtem tapogatózni, ám szokás szerint hiába. Krisztián felén nem találtam senkit. A párnáján viszont felfigyeltem egy félbe hajtott lapra.
„Ne haragudj, királylány. Orsi hívott, muszáj volt mennem. Este remélem, találkozunk. Szeretlek: K.” – olvastam szavait. Kusza betűit látva mosoly kúszott arcomra. Felsóhajtottam, ideje elindulni az irodába. Mivel semmiféle állásajánlatot nem kaptam, ezért Krisztiánnak támadt egy olyan ötlete, hogy nyissam meg a saját rendezvényszervező irodámat. Nekem is tetszett ez a dolog, ezért belevágtam. Szerencsére hamar jó hírre tett szert a cég, sok visszatérő és új kliensem is volt. Ledobtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból, hatalmasat nyújtózkodtam. Megmosakodtam, megfésülködtem, feldobtam egy laza, de elegáns sminket. Mivel egy viszonylag fontos megbeszélésre készültem nem tudtam mit vegyek fel, tanácstalanul álldogáltam a szekrényem előtt. Végül egy elegáns fekete szoknya és egy halványkék ing mellett döntöttem. Nyár vége volt, de tombolt a hőség odakint. Beágyaztam, kicsit rendet raktam. Elpakoltam a szükséges iratokat a táskámba. Miközben az éjjeliszekrényen rendeztem el a dolgokat rápillantottam a vázára. Nyolc szál fehérrózsa állt benne, melyeket különös gonddal, óvatosan megszárítgattam az idők során. Mindet Krisztiántól kaptam és mindegyiknek nagyon, de nagyon örültem. Még most is mosolyt varázsol az arcomra, ha megláttam. Sok emléket hozott elő belőlem a látványuk. Mostanában szerencsére kevesebbet veszekszünk Krisztiánnal, próbáljuk normális hangnemben megbeszélni a problémáinkat. Az is nagyon sokat segített, hogy sokat tudtunk együtt lenni. Már-már olyan, mintha hozzám költözött volna. Persze most is hazajár, de az ideje nagy részét nálam tölti, szépen lassan a dolgait is áthordta hozzám. Ennek több oka is volt, az egyik az, hogy így gyakrabban láttuk egymást és meghittebb lett a kapcsolatunk, a másik pedig, hogy az új fotóstúdiója közel volt a lakásomhoz. De nem csak a lakástól nem volt messze, hanem az irodám is csak pár háznyival volt arrébb. Gyakran ugrott be hozzám, amikor épp nem volt dolga. Mikor már úgy láttam, hogy sikerült rendet varázsolnom elindultam dolgozni. Sikerült dugóba keverednem. Szerencse, hogy én nem kapom úgy fel ilyenkor a vizet, mint Krisztián. Előttem volt a kép, ahogy mérgesen szitkozódik, mintha attól előbb oda érne az adott helyre. Szép lassan beértem az irodába. Ez is az egy volt a saját iroda előnyei közül, nem volt főnököm, aki számon kérte rajtam a késést.
- Jó reggelt! – köszöntem az irodába lépve az asszisztensemnek, Heninek. Heni egy nagyon lelkes kezdő volt, de be kellett vallanom nagyon ügyes volt, akadt tehetsége a szakmához. Leültem az asztalom mögé. A rengeteg papírnak már a látványától is megfájdult a fejem, de nincs más hátra, ez is hozzátartozik. Neki is kezdtem a munkának, gépeltem, dolgoztam, mint egy robot. Arra eszméltem fel, hogy Heni hozzám szól.
- Elmegyek ebédelni, rendben?
- Persze, nem kell sietned, ráérsz, ebédelj meg nyugodtan. Ma úgysincs semmi különleges feladatom a számodra, szóval kapsz 2 óra szabadidőt, rendben?
- Hú, nagyon szépen köszönöm, rendes vagy. Úgyis el kell mennem a hivatalba – mosolygott. – Hát akkor, szia – köszönt el. Próbáltam kedves, engedékeny főnök lenni, de csak annyira, hogy azért maradjon tekintélyem is. Szerencsére Henivel jól kijöttünk. A hatalmas papírhegyet sikerült eltűntetnem. Eléggé elfáradtam, hátradőltem a székben és behunytam a szemem. Kopogtattak az ajtón.
- Szabad – feleltem és érdeklődve figyeltem ki lép be az ajtón.
- Szia kincsem – üdvözölt Krisztián. Felálltam és odasétáltam hozzá és megöleltem.
- Hogy telik a napod? – érdeklődtem.
- Lehetne jobb is – sóhajtott.
- Miért, mi van?
- Semmi, csak a modell, akit fotózok egy primadonna. Azt hiszi magáról, hogy ő minimum egy Kate Moss. Elvárja, hogy sztárként bánjak vele, viszont egy csepp profizmus sem szorult belé. Még véletlenül sem követi az instrukcióimat. Te sokkal jobb voltál – készített rólam is egy fotósorozatot, illetve rólunk, mert őt is bevontam a pózolásban. – De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elmehetnénk ebédelni, ha nincs dolgod.
- Most épp ráérek, szóval mehetünk – fogtam a táskám, bezártam az irodát. A közeli étterembe sétáltunk, ami a törzshelyünk lett mostanában. Leültünk az egyik nyugisabb asztalnál. Nem kellett sokat várni a pincérre.
- Sziasztok! Mit hozhatok inni? – kérdezte.
- Nekem egy epres zöldtea lesz – feleltem.
- Én egy gyömbért kérek. Hoztam neked valamit – mondta miután elment a pincér.
- Nekem? – döbbentem meg.
- Ja, nem, bocs, eltévesztettem, a másik barátnőmnek – bohóckodott. – Hát persze, hogy neked.
- És mit? – kérdeztem izgatottan.
- Pillanatokon belül meglátod, te kis kíváncsi – a pincér visszatért az italainkkal, felvette a rendelést az ételekről is. Krisztián pedig előhúzott a zsebéből egy bársonydobozt. Átnyújtotta nekem.
- Ezt miért kapom? Elfelejtettem valamilyen évfordulót? – ijedtem meg. Gondolkozni kezdtem, de nem jutott eszembe semmiféle különleges esemény sem.
- Nem, dehogyis. Ezt csak megláttam a kirakatban és eszembe jutottál, nem volt szívem otthagyni.
- Köszönöm szépen – óvatosan kinyitottam a dobozt egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne, melyhez egy medál is tartozott, két szív összefonódva. – Ez nagyon szép. Köszönöm.
- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy örülsz és tetszik. Segítek felrakni – a hátam mögé sétált elsöpörte a hajamat az útból, becsatolta a kapcsot. Hátrafordultam hozzá és megcsókoltam, nem szenvedélyesen, hanem gyengéden, ahogy csak a szerelmes emberek tudják csókolni egymást. Ebéd közben jókedvűen beszélgettünk. Majd kézen fogva sétáltunk vissza az irodába. – Otthon találkozunk. Lesz egy meglepetésem – csókolt meg, mikor indult vissza a fotózásra.
- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.
- Ha elmondom, nem meglepetés – röhögött. – Szeretlek – mondta búcsúzóul és újra megcsókolt.
- Én is téged – öleltem meg. A nap hátralévő részében minden gondolatom a meglepetés körül mozgott, nagyon érdekelt mi lehet az. Még a megbeszélésen sem tudtam rendesen figyelni, csak unottan rajzolgattam a papíromra, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Minél előbb túl akartam lenni az egészen, hazamenni és megtudni végre miről beszélt Krisztián. Heni is észrevehette, hogy nem vagyok lélekben ott.
- Valami baj van? – súgta oda. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Összeszedtem magam és sikeresen nyélbe is ütöttem az üzletet. Sikerült szerződést kötnöm egy céggel, ahonnan a sátrakat fogom bérelni. Nap végén csak úgy loholtam haza. Ám a lakásba érve csalódottan vettem tudomásul, hogy én értem haza előbb és Krisztián még nincs otthon, várnom kell még, hogy fény derüljön a meglepetésre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
