|
31. rész
Wiky 2012.01.22. 14:53
Másnap reggel Krisztián csókjaira ébredtem. Nyűgösen dörzsöltem meg szemeimet, mire ő csak halkan kuncogott. Lassan nyitottam ki a szemem, és Krisztiánnal találtam szembe magam. Mosolyogva nyomott csókot a számra.
 - Szép jó reggelt. Hogy aludtál?
- Igazán jól, mivel itt voltál mellettem. Hosszú ideje nem volt arra példa, hogy a karjaidban aludjak el. Arra meg főleg nem, hogy csókjaidra ébredjek.
- Ha tehetném, egy percre sem hagynálak magadra. – válaszolta, majd újból csókot lehelt ajkaimra. – Gyönyörű vagy.
- Ne már!. – válaszoltam kislányos zavaromban, és fejemet a párnába temettem.
- Kicsim, ne csináld már. – próbált a szemembe nézni, de nem hagytam neki. – Tényleg nagyon szép vagy.
- Képzelem. – dünnyögtem a párnába.
- Ne légy már ilyen. – nyafogott.
- Én? Te piszkálsz. – emeltem fel a fejem.
- Baj, hogy nekem te vagy a világon a legszebb?
- Ne hozz zavarba.
- De szeretlek. – mondta kisfiús hangon.
- Én is. – és közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink pár centire voltak egymástól. Gyengéden csókoltam meg, de ő nem érte be ennyivel. Egyre vadabbul csókolt, miközben keze a lóm alá tévedt. Óvatosan rám gördült. Már a pólómat vette volna le, amikor Tomika és Bence rontott be a szobába.
- Bocsánat, nem tudtuk, hogy…. – szabadkozott Bence.
- Kölyök, azért óvatosan. Viki egy gyenge, törékeny nő. És srácok, azért nem szeretnék még keresztapa lenni.
- Tamás, takarodj! – dobta fejbe egy párnával Krisztián. Óvatosan lelöktem magamról Krisztiánt, és nyakig betakaróztam.
- Amúgy, miből gondolod, hogy te lennél a keresztapja? – kérdezte Krisztián és felkönyökölt mellém az ágyon.
- Miért ki más lenne? – mosolygott Tamás.
- Srácok, és mi a lényeg? Miért is rontottatok be? – néztem rájuk kíváncsi szemmel.
- Olyan ötletünk támadt. – lelkesedett Tamás. – Mit szólnátok ahhoz…
- Várj! Megengeded, hogy felöltözzek? Vagy téged nem zavar?
- Az igazat megvallva, nem. – nevetett, és beugrott közénk az ágyba.
- Tamás, elég volt a gyereknapból. Menjetek ki a konyhába, ott beszélünk. – utasította őket Krisz.
- Mindegy már, essünk túl rajta. – sóhajtottam.
- Na szóval, arra gondoltunk, hogy kicsit megvicceljük a Szandrát. – kezdett bele a magyarázkodásba Bence, miután ő is leült az ágyra.
- És mégis hogy? – tettem fel a világ legértelmesebb kérdését.
- Kicsilány, hagy fejezzük be. – mondta Tomika. – Tehát, azt mondjuk neki, hogy a Kölyöknek és nekem el kell mennie egy fontos fellépésre, mert az Orsi nem tudta lemondani. És milyen boldog lesz már, amikor meglát minket.
- És mégis hogy gondoltátok? – kérdezte Krisztián, miközben fejét az ölembe hajtotta. Mosolyogva figyeltem, ahogy fáradt szemeivel nagyokat pislog. Kezemmel megsimogattam az arcát, és hajával kezdtem el játszani, miközben a fiuk megbeszélték, hogy is gondolták ezt pontosan.
Már a konyhában reggeliztünk, amikor Szandra felébredt.
- jó reggelt.
- Neked is.
- Viki, ugye lejössz velem vásárolni estére? – kérdezte kislányos hangon, miután leült Tamás ölébe.
- Persze. – nevettem.
- De jó. Már alig várom. – ujjongott.
- Tamás, szerintem most mondjuk el neki. – hajtotta le a fejét Krisztián.
- Igazad van. – sóhajtott Tomi.
- Srácok, miről van szó?
- Kicsim, sajnálom. Nem tudunk itt lenni.
- De miért? – szomorodott el Szandra.
- Közbe jött egy fontos fellépés, és Orsi már nem tudta lemondani. Annyira sajnálom.
- Semmi baj, ez úgy is egy csajos este lesz. De azért a Pinkbe holnap jöttök ugye?
- Persze! – bíztatta Krisz.
- De én itt leszek. – mosolygott Bence. – Én már nem is vagyok jó?
- Dehogy nem!
Miután mindenki megreggelizett, Szandra felajánlotta, hogy elmosogat. Bence elment a barátnőjéhez. Mondtuk neki, hogy hívja át estére. Én gyorsan átöltöztem, hogy mire indulunk vásárolni, addigra valami emberi külsőt varázsoljak magamnak. Persze ez nem volt könnyű úgy, hogy Krisztián végignézte, ahogy öltözöm. Egy szál fehérneműben álltam a szekrény előtt tanácstalanul.
- Gyere ide. – húzott az ölébe.
- Így sosem készülök el. – nyafogtam.
- Nem szeretnéd befejezni, amit reggel elkezdetünk? – kérdezte kacéran, és megcsókolt. Kezét a derekam köré fonta, és így húzott még közelebb magához.
- Nem erről van szó, de nekem mennem kell. – suttogtam ajkaiba.
- Kevés idő is elég. – suttogta, miközben a nyakamat kezdte csókolgatni.
- Most tényleg ne. – toltam el magamtól, és felálltam az öléből. Gyorsan kerestem valami ruhát, magamra kaptam, és visszabújtam Krisztiánhoz.
- Most haragszol?
- Nem. Dehogy is! Megértem. – mondta szomorúan. – Csak, rossz bele gondolni, hogy este sem, és holnap….
- Kicsim. – simogattam meg az arcát. – Túléled valahogy. Akartam is erről beszélni.
- Hogy? – nézett értetlenül.
- Szerintem hanyagolni kéne egymását, este. Nem szeretném, ha mindenki tudna róla, hogy mi együtt vagyunk. Érted, ugye?
- Persze, megértem. – bólintott.
- De nehéz lesz megállni, hogy ne érjek hozzád, ne öleljelek meg, ne csókoljalak. – suttogta.
- Akkor ideje, elkezdeni. – toltam el magamtól. – Ha mát most, távol tartod magad, este nem lesz olyan nehéz. – magyaráztam, majd adtam egy utolsó csókot szájára, és kimentem Szandrához. Már nagyon várta, hogy elinduljunk…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
