A következő pár nap hamar eltelt. Krisztiánnal alig találkoztam. Pörgött az élet, belekerülünk a mókuskerékbe, és alig volt pár perc nyugtunk. Amikor felkeltem, már nem, amikor lefeküdtem, még nem volt otthon. A nap közbeeső óráiról nem is beszélve. Szinte szó szerint váltottuk egymást. Mikor ő megérkezett, én már indultam. Néha csak egy gyors pacsira futotta a lépcsőházban, vagy egy röpke csókra az ajtóban. Hiányzott a társasága, hogy csak ott legyen mellettem, arról nem is beszélve, hogy milyen jó lett volna vele szemtől szembe beszélgetni, nem pedig csak telefonon váltani pár szót. Egy dolog tartotta bennünk a lelket, hogy nemsokára vége ennek az időszaknak, és újra visszatérhetünk a mi kis „nyugodt” életünkhöz. Ez nem csak a kapcsolatunkat, hanem engem is próbára tett. Fáradt voltam, egyre nehezebb volt reggelente kikelni az ágyból, elindulni, és szinte egész nap meg sem állni. Lehet, hogy a szívem még örültem is neki, mert így legalább nem volt időm azon gondolkodni, aggodalmaskodni, hogy mi lesz így a kapcsolatunkkal. Mivel állandóan úton voltam, a napok is gyorsan elteltek, és eljött az a bizonyos fotózás napja is.
- Sziasztok. – köszöntem a többieknek a stúdióban.
- Szia, menj a sminkbe, meg a fodrászhoz, aztán öltözz át. – utasítottak. Így is tetem. Amikor már a fodrásznál ültem, Orsi jött oda hozzám.
- Na, csajos, hogy állsz? – mosolygott. Én csak kétségbeesetten néztem rá a tükörből.
- Ne izgulj, fog ez menni. – bíztatott. – Nem ez lesz az első fotózásod.
- Tudom, de Gábor olyan jó fotós volt. Már szinte fél szavakból megértetem, hogy mit akar. Elég volt, ha rám nézett, és a szemeiből ki tudtam olvasni mindent. – sóhajtottam.
- Már nem tehetünk semmit. Ő mondott fel, nekünk pedig szükségünk van egy új fotósra.
- De még azt sem tudom, hogy ki Ő. Nem tudom, hogy nő, vagy férfi, idős vagy fiatal. Még a nevével sem vagyok tisztában.
- Ne izgulj már ennyire. Nem lesz semmi baj. – mosolygott rám úgy, mint aki tud valamit, amit velem még nem közöltek.
Mikor elkészült a hajam és a sminkem, bementem az öltözőbe, hogy átvegyem a ruhámat. Kritikus szemmel vizsgáltam magam a tükörben, amikor kopogtattak.
- Szabad. – szóltam oda miközben egy köntöst kerestem.
- Szia. – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött. Ahogy megfordultam, megláttam Krisztiánt.
- Szia! – ugrottam a nyakába. – Mit keresel itt?
- Dolgozom. – nevetett.
- Te vagy a fotós? – csodálkoztam. Majd szépen lassan minden leesett, hogy miért nem mondták meg, hogy ki lesz a fotós, hogy miért mondta Orsi, hogy ne aggódjak, nem lesz olyan rossz.
- Nem is örülsz neki?
- Viccelsz!? Annyira hiányoztál már. – bújtam hozzá még közelebb.
- Akkor gyere, legyünk túl rajta. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb lehetünk kettesben.
- Mára már nincs koncerted?
- Nincs. Csak a tied leszek. – suttogta az ajkaimba, és megcsókolt. Olyan rézéki volt, mint még soha, érezhető volt rajta, hogy már nagyon hiányoztam neki. Gyengéd volt, de mégis szenvedélyes. Már annyira vágytam a csókjára, mármint egy igazi csókra. Az elmúlt egy hétben, nem igen részesültem ilyes fajta kényeztetésben.
- Menjünk, mert még a végén kísértésbe esem. – nevettem.
A fotózás az elején jól haladt. Egy új valóság show-hoz készítettünk promóciós képeket. A munkatársak nagyon aranyosak voltak. Volt egy idősebb hölgy, aki az anyós szerepét testesítette meg, és volt egy magas, izmos srác, aki a férdimodell volt. Mindkettőjükkel nagyon jól kijöttem, így a munka gyorsan haladt…..vagyis csak haladt volna, ugyanis Krisztián sokat akadékoskodott. Gondolom, nem tetszett neki, ahogy Zoli, a férfimodell, hozzám ér, közelebb kerül hozzám. Abszolút megértetem őt, mivel én sem néztem volna jó szemmel, ahogy egy másik lánnyal ölelkezik, kerül kapcsolatba, még akkor sem, ha tudom, hogy csak egy kép kedvéért néz rá úgy, érinti meg.
- Állj! Tartsunk egy kis szünetet. – túrt a hajába idegesen Krisztián. Odadobta a gépét a stáb egyik tagjának, nemi s törődve vele, hogy vajon elkapja-e. Idegesen ment fel az emeletre egészen a háztetőre. Nem voltam benne, hogy jó ötlet, de követtem. Mire én is felértem, Krisztián a falhoz támaszkodva nézte a várost. Ahogy kiléptem a tetőre, és megláttam kicsit megtorpantam. Igyekeztem erőt venni magamon, és a korláthoz sétálni. Pár percig csak álltunk néma csendben.
- Szép napunk van. – próbáltam oldani a köztünk lévő felszültséget.
- Ühüm. – állt mellém.
- Mit gondolsz az eddigi képekről? Jók lesznek? Sokáig kell még itt lenni? – érdeklődtem.
- Ideje menni. – majd elengedte a korlátot, és elfordult.
- Valami baj van? – fogtam meg a kezét, és magam felé fordítottam. Ahogy a szemébe néztem, tekintete ellágyult. A térdeim megrogytak, szívem hevesen vert. Félve néztem rá.
- Semmi. – suttogta. Ajaki lassan közeledtek felém. Éreztem a szikrákat közöttünk. Ajkaink lassan összeértek. Egyik kezét a derekam köré fonta, másikkal a hajamba túrt. Halkan sóhajtottam, és nyaka köré fontam karomat. Önfeledt csókolózásba kezdtünk…. A varázs akkor szűnt meg, mikor ajkaink eltávolodtak egymástól. Még mindig szorosan ölelt magához.
- Az előbb, még menni akartál. – mosolyogtam rá.
- Az az előbb volt, de igazad van. – sóhajtott.
- Krisztián. – húztam vissza magamhoz. – Ugye tudod, hogy szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban. Már nem tudnék élni nélküled. Nem lennék képes megbántani téged. – magyaráztam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
