Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem valami kényelmes, de mégis elegáns ruhát. A hajamat kivasaltam, és hátratűztem. A szememet enyhén füstösre kifestettem. Majd ránéztem az és megállapítottam, hogy ha most nem indulok el, biztos, hogy elkések. Felkaptam a táskámat és elindultam. A városban elég nagy dugó volt. Araszolva mentem végig az Andrási úton. 20 perc késéssel, de csak befutottam
- Bocsánat, de a városban olyan forgalom van. Képtelenség így közlekedni. – szabadkoztam.
- Látom rossz hatással van rád a Kölyök, de mond, hogy ők időben elindultak. – zsörtölődött Orsi. Igen…ő lett a menedzserem. Krisztián jó ötletnek találta a dolgot, ő is benne volt. Végül csak meggyőztek. Végül is csak jól jártam Orsival. Kedves, aranyos, jól kijövünk egymással. Mindig mindent elintéz nekem, amire megkérem. Tudom, néha kikészítem egy-egy ilyen késéssel, de hamar túlteszi magát rajta.
Elindulni elindultak időben, viszont azt, hogy oda is értek, azt már nem tudom. – vontam vállat.
- Na jó. Mindegy is. – sóhajtott.
- És, miről maradtam le? – foglaltam helyet én is az asztalnál.
- Éppen az egyik jövő heti igazán fontos fotózást beszéltük. – magyarázta Márk, a cég főnöke.
- Értem. És milyen fotózás is lenne ez?
- Az egyik kereskedelmi csatornán most induló műsorához készítenénk promóciós fotókat. Később lehet szó reklámfilmről is, de egyelőre a képeke kellenének. – mondta komoly hangon, egy idegen srác. Gondolom Ő a tv csatorna kapcsán lehetett ott, de lehet, hogy ő fog fotózni?
- És ki lenne a fotós? Szívesen beszélnék vele a koncepcióról.
- Azt egyenlőre nem árulhatjuk el. Még mi sem tudjuk biztosra. Már felkértünk pár embert, akik tényleg jók a szakmában. Egyenlőre a visszajelzésüket várjuk.
- Értem. – húztam el a számat.
Az elkövetkező 1 órában majd megült az unalom. Többnyire már nem szóltam hozzá a megbeszéléshez, néha ugyan kérdeztek valami, akkor csak lelkesen bólogatva hümmögtem. Orsi gyakran oldalba lökött, hogy figyeljek már, és ne a Twitterrel foglalkozzak. Ilyenkor sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, de csak pár percre. Mióta ismerem a Kölyköt, én is függő lettem. Már szinte egy percre sem válok meg a telefonomtól…
A megbeszélés végén nagyot nyújtózkodva álltam fel a székből. Orsi ezen csak mosolyogni tudott.
- Most mi van? – kérdeztem tőle nagyra nyílt szemekkel.
- Egyre kísértetiesebben hasonlítasz a Kölyökre. – ámélkodott. – Állandóan a telefonodat bújod, mindig mindenhol fáradt vagy, arról nem is beszélve, hogy milyen ügyesen elsajátítottad ezt a nézést. – Ettől persze tökre zavarba jöttem. Én észre sem vettem ezeket, a jeleket. Totál elvörösödve sütöttem le a szememet. – Jaj, nem azért mondtam. Tök aranyos, hogy ennyire szeretitek egymást. És már egyre jobban illetek is egymáshoz. – nyugtatgatott.
- Köszönöm. – mosolyogtam, bár még mindig zavarban voltam.
- Egyébként, találkozol még ma a Kölyökkel? Neki ma még Szakoshoz is le kell néznie. Légy szíves juttasd eszébe, mert biztos vagyok benne, hogy már elfejeltette.
- Tudok róla, és nyugi nem felejtette el. – mosolyogtam rá. – A stúdióban találkozok vele. Megkért, hogy kísérjem el.
- Akkor mire vársz még, indulás, nehogy már onnan is elkéss. – sürgetgetett.
- Megyek már. – nevettem. – De Orsi, ugye tényleg nem haragszol, amiért nem értem ide időben.
- Semmi baj, de máskor ne forduljon elő! – intett az ujjával fenyegetés képpen. Mosolyogva szálltam be az autóba, és már indultam is. Út közben megálltam egy mekinél, vettem valami kaját, meg kávét a fiúknak, kitudja, meddig lesznek fent, és biztosra veszem, hogy még ma a Krisztián nem sok mindent evett. Szerencsésen megérkeztem a stúdióhoz, megláttam Krisz autóját, így már biztos voltam benne, hogy itt van. Mivel a vásárlással nem számoltam, így innen is elkéstem. Úgy látszik, ez egy ilyen nap…. Mekis szatyrokkal a kezemben lépdeltem fel a lépcsőn. Már a folyosón hallatszott Krisztián hangja. Szólt valami zene, és azon vitatkoztak, sőt, sokkal inkább egymást túlkiabálva veszekedtek. Félve bár, de azért bekopogtam, és benyitottam az ajtón.
- Sziasztok. – köszöntem vidáman, mint aki semmit sem hallott. Amint észrevettek, Szakos lentebb vette a hangerőt, Krisztián pedig odajött hozzám, és apró csókot adott. Lettem a szatyrokat egy asztalra, és ahogy számítottam, a fiúk egyből neki estek. Mosolyogva figyeltem, ahogy, mintha semmi sem történt volna, beszélgetnek. Vidámak volta, nevetgéltek, viccelődtek. Hogy mit ki nem vált a férfiakból egy kis étel.
- Amúgy milyen napod volt? – kérdezte Krisz.
- Fárasztó. Elkéstem a megbeszélésről, aztán pedig legalább másfél órán át hallgattam, hogy mit beszélnek. A felét nem is értettem, a másik felére meg nem is emlékszem, mert a telefonommal voltam elfoglalva. – panaszkodtam. Krisztián csak aranyosan, az ő megszokott módján nevetett egyet, majd magához húzott, és beleültetett az ölébe. Ezzel a hírtelen mozdulattal sikerül is rám borítania a kávém felét.
- Krisztián, miért nem tudsz kicsit jobban vigyázni? – zsörtölődtem. – Az egy dolog, hogy te mindig leeszed magad, de engem miért kell?
- Ne légy már ilyen, csak jót akartam. Nem volt szándékos. – szabadkozott.
- Mintha csak a Kölyköt látnám. – nevetett Szakos.
- Ne kezd te is, jó? Orsi is ezzel jött. – magyaráztam miközben a nadrágomból próbáltam felitatni a kávét egy papírzsepivel.
- Mit mondott? – húzott vissza az ölébe Krisztián.
- Hát, hogy mióta ismerlek, én is állandóan a telefonomat bújom, meg hogy elkések. Ja, és azt, hogy ügyesen megtanultam a nézésedet. – hadartam el, miközben még mindig a nadrágommal voltam elfoglalva.
- Milyen nézést is? – fogta meg a kezem Krisztián, hogy egy kicsit ráfigyeljek. Amikor tekintetem ráemeltem, azt hittem bepisilek a röhögéstől. Az az arckifejezés, valahogy így nézhettem én is Orsira.
- Pont erről beszéltem. – fakadt ki belőlem a nevetés.
- Ez nem volt szép. – durcizott be.
- Hm... kiengesztelhetlek valahogy? – suttogtam ajkaiba, mire Ő szó nélkül megcsókolt.
- Fiatalok, lehetőleg ne itt. Kölyök, amúgy is be kéne fejezni pár dalt.
- Tudom. – sóhajtott Krisztián. – Viki, ha gondolod haza mehetsz, nem tudom, hogy meddig fog tartani a dolog.
- Viccelsz? Nem azért jöttem, hogy most elmenjek. – nevettem.
- De nem baj? – simította végig az arcom.
- De hogy baj. – mosolyogtam rá, majd felálltam az öléből.
A felvétel nagyon érdekes volt. Annyira jó volt hallgatni Krisztiánt, látni, ahogy bele éli magát egy-egy dalnál. Elfeküdtem a fotelben, hogy kicsit kényelmesebb legyen. De pár pillanat alatt bealudtam. Nem tehettem róla, fáradt voltam.
Krisztián szemszöge:
Viki elégé elfáradhatott, mivel mire végeztünk már elaludt. Felkelteni nem akartam, mivel semmi értelme sem lett volna, hazavezetni úgy sem engedtem volna. Óvatosan az ölembe vettem, és elindultam vele a kocsi felé.
- Haver, lágy szíves hozd el a kocsim, és akkor utána hazaviszlek.
- Áll az alku!
Betettem Vikit a kocsija hátsó ülésére, majd elindultam. Az utcák üresek voltak, így pár perc alatt hazaértünk. Vikit gyorsan felvittem, beraktam az ágyba, majd hazavittem Szakost. Fáradtan dőltem le kanapéra, mikor újra otthon voltam. Bekapcsoltam a tv-t és elkezdtem nézni. Nem akartam Vikit felébreszteni, ezért is nem mentem be. Alig láttam néhány percet a filmből, máris elaludtam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
