Reggel korán felébredtem. Krisztián még a párnába fúrta a fejét és úgy aludt. Olyan aranyos volt. Halkan, óvatosan kimentem a konyhába. Lefőztem egy adag kávét. Zita épp akkor kelt fel, indulnia kellett a suliba. A szobájából kiszűrődött Tomika horkolása. Meglepetten konstatálta, hogy már ébren vagyok.

- Jó reggelt! Hát, te? – érdeklődött miközben töltött magának egy csésze kávét.

- Tegnap korán lefeküdtem aludni és mostanra kialudtam magam. Leültem a Zitával szemben lévő székre, a kedvenc bögrém kíséretében.

- Kibékültetek Krisztiánnal.

- Igen, rájöttem, hogy ez az egész vele jár. El kell fogadnom ezt a fajta életmódot, ha vele akarok lenni. Márpedig én vele képzelem el a jövőm. Már amennyire ezt ennyi idő után el lehet mondani.

- Örülök nektek. Olyan szépek vagytok együtt.

- Tamással minden rendben? – tudtam, hogy Zita is nehezen viseli ezt az egész időhiány dolgot.

- Persze. Amikor csak teheti, velem van, de néha nevetségesen kevésnek tűnik az az idő.

- Hidd el megértem – sóhajtottam nagyot. – Neki kell látnom munkát keresni – váltottam hirtelen témát. Nem akartam felélni az összes tartalékunkat.

- Arra gondoltam, hogy én is kereshetnék valami hétvégi diákmelót magamnak – vetette fel az ötletet.

- Dehogyis! Nincs rá szükség, megoldottam eddig is, most is menni fog – mosolyogtam rá bíztatóan. – Amúgy is, akkor még kevesebb időtök lenne egymásra Tomival. Ha Krisztián felébred, átolvasunk pár újságot, biztos találunk valami nekem való állást.

- De, ha kell, szívesen segítek. Viszont indulnom kell, mert le fogom késni a buszt – kapta fel a kabátját. – Este találkozunk. Szia!  – nyomott puszit az arcomra. Hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó. Mivel semmiféle házimunka nem várt elvégzésre ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek Krisztiánhoz. Ő még mindig édesdeden szunyókált.  Lassan végighúztam a mutatóujjam a vállától egészen a kezéig. Hirtelen fogta meg a kezem, a szívem kihagyott pár ütemet.

- Jó reggelt, királylány – köszöntött fáradt mosollyal. – Megijesztettelek? – az arcomon valószínűleg tényleg a félelem tükröződött.

- Picit – vallottam be szégyenlősen.

- Jóváteszem – huncutkodott. Felém gördült és csókolgatni kezdett.

- Nem tudod, viszont én bosszút állok rajtad – nevettem, fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre.  Simogatni kezdtem a mellkasát, egyre lejjebb kalandoztam a kezeimmel. Hallottam, ahogy felgyorsul a légzés, elégedett mosollyal nyugtáztam. Ujjaim az oldalára csúsztak és hirtelen elkezdtem csikizni.

- Ne… kérlek, Dorka… hagyd abba. Tudod… hogy… nem… bírom – a röhögéstől elcsuklott a hangja. Végül megkegyelmeztem rajta. – Gonosz vagy.

- Azt hitted, hogy…? – nem fejeztem be a mondatot. Krisztián szemében valami olyan fény csillogott, amiből tudtam, hogy az előbbi akciómat nem úszom meg szárazon.  Felém gördült és sunyin kezdett mosolyogni. – Nem bírod, ha nem a te kezedben van az irányítás, igaz? – cukkoltam.

- Elvégre férfiból vagyok.  Bár a sok matyihuszár ezt vitatná. Na de most, csitt – helyezte mutatóujját a számra, csendre intve ezzel. Csókolgatni kezdett. Ahol ajka hozzám ért a bőröm szinte égni kezdett. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy szinte kiszakadt a mellkasomból. Éreztem, ahogy ujjai végigszántanak az oldalamon.

- Krisztián… ez nem fair… - sikongattam, amikor elkezdett csikizni. Kisfiúsan nevetett miközben nézte, ahogy a csapkodok. – Annyira gyerekes vagy – löktem meg viccesen. Alig kaptam levegőt a sok röhögéstől. Nyílott az ajtó. Tomika lépett be rajta.

- Dorka elhiszem, hogy ez a te házad és azt csinálsz, amit akarsz, de muszáj már ilyen korán reggel? – ő valószínűleg félre értette a szobából kiszűrődő hangokat. Krisztiánnal összenéztünk és egyszerre kezdtünk el nevetni. Kívülről én is biztos félreértettem volna a dolgot. Mindketten ki voltunk pirulva, Krisztián haja össze-visszaállt.  – Ti nem vagytok százasak – fintorodott el Tomika, de aztán ő is röhögni kezdett.

- Mit csinálsz ma Tamás? – próbáltam terelni a témát. Közben Krisztián lemászott rólam és az ágy szélére ült.

- Lesz egy interjúm és azt hiszem, ennyi. Megkérdezném mi a ti tervetek mára, de lehet, inkább nem akarom tudni .

- Hát képzeld el, újságokat fogunk átnézni, hogy találjunk munkát nekem – dugtam ki rá a nyelvem. – Nem vagytok éhesek?

- De – felelték szinte egyszerre.

- Ha bundás kenyeret csinálok az jó lesz? – mivel mindkettőjüknek megfelelt, ezért kimentem a konyhába és nekiálltam „főzni”. Épp forgattam a tojásba a kenyereket, amikor Krisztián átölelt hátulról. Éreztem a parfümjének jellegzetes illatát. – Feltétlenül hátráltatnod kell mindig, igaz? – mosolyodtam el.

- Segíteni jöttem – suttogta, de közben a vállamat kezdte puszilgatni.

 - Krisztián, ne most – böktem a fejemmel a szoba fele, Tomikára utalva. – Szegény még a végén éhen hal.

- Csak egy icike-picike csókot kérek – nézett rám azzal a tekintetével, amitől még a térdem is megremegett. Megfordultam, átöleltem a vállát és ajkaimat az övéihez tapasztottam. Éreztem, hogy kezd eluralkodni rajta a szenvedély, ezért megszakítottam a csókot. – Csak ennyi? – hajtotta le a fejét bánatosan, ha nem ismerném el is hinném, hogy szomorú, de tudtam, hogy pár másodpercen belül nevetve néz fel rám. Gyanúm be is igazolódott. Gyorsan befejeztem a reggelit, mindent felpakoltam egy tálcára és Krisztiánnal az oldalamon bevittem a szobába. A fiúk pillanatok alatt befalták az összeset nekem pedig jól esett, hogy ízlik nekik.