- Összevesztem Krisztiánnal.  Nagyon. Igazából az én hibám is volt, mert kicsit túlreagáltam a dolgokat. Orsi hívta, hogy sajtókonferencia lesz, mennie kell. Erre ő lemondta a közös programunkat. Felkaptam a vizet és elkezdtem kiabálni vele. Ő olyan dolgot mondott, ami nagyon a lelkembe gázolt. Már bánom, de adtam neki egy pofont. Erre ő is dühös lett és megragadta a karom, hiába kértem, hogy engedjen el, mert fáj, nem tette. Nem vészes. Persze már bocsánatot kért, de én még nem tudok megbocsájtani neki. Igazából az fáj, hogy nem én vagyok a legfontosabb. Kicsit önző dolog, hogy akárhányszor probléma adódik, az életemben rögtön szaladok hozzád, miközben tudom, hogy ilyenkor mindent félredobva próbálsz meg segíteni nekem. Biztos, hogy nem vagyok jó hatással a karrieredre. Ez az, ami hiányzik Krisztiánból. Ő soha, de soha nem tudna a munkája elé helyezni engem – öntöttem ki a lelkem. Éreztem, hogy könnyek kezdik ellepni a szemem. Peti is észrevette, ezért szorosan magához ölelt.

- Hé, nyugodj meg. Krisztián mindennél jobban imád téged. Te is tudod. Fontos neki a munkája, hisz nagyon nehezen jutott el oda, ahol most van. Meg kell értened, hogy a zene és a fotózás az élete. Tudtad, amikor belekezdtél ebbe a kapcsolatba. Viszont, ha baj lenne, biztos vagyok benne, hogy minden feladva lenne melletted.

- De én nem akarom, hogy feladja az életét, én csak szeretnék ugyanolyan fontos részévé válni, mint a munkája – mondtam hüppögve.

- Hidd el, hogy nélkülözhetetlen vagy a számára. Nyugodj meg és menjünk futni – lassan abbahagytam a sírást és neki is kezdtünk a futásnak.

- Amúgy veled mi újság? Van már valakid? Nem fair, hogy mindig csak rólam és az én szerelmi életemről van szó.

- Köszönöm kérdésed, de nem történt érdemben változás. Még mindig nincs senkim, sajnos. De még jelentkező sem akad – mondta kicsit szomorkásan.

- Én nem értem a lányokat. Igazi főnyeremény vagy. Kedves, okos vagy és még jól is nézel ki.

- Jaj, hagyd abba, mert elpirulok. Amúgy nem is ezzel van a gond. Nem engem látnak, hanem a színészt vagy az énekest.  Vagy, ha nem ez, akkor nekik is az volt a problémájuk, mint neked. Nem volt elég időm, ők pedig ezt nem tudták tolerálni. Pedig már úgy vágyom arra, hogy valakire.

- Péter, a türelem, mint tudjuk rózsát terem vagy esetünkben szerelmet – okoskodtam.

- Te mióta vagy ilyen bölcs? – érdeklődött nevetve. Mikor láttam, hogy jó kedve van, én is rögtön boldogabb lettem.

- Most óta – mondtam. – Haza kellene mennem – sóhajtottam nagyot. Miután már eleget futottunk és fáradtan rogytunk le egy padra.

- Haza kísérjelek? – kérdezte kedvesen.

- Köszönöm, de szerintem az csak olaj lenne a tűzre. Nagyon hálás vagyok. Nem is tudom, mit kezdenék nélküled. Remélem, majd egyszer meg tudom hálálni ezt neked. Keresve se találhatnék nálad jobb barátod – öleltem meg.

- Jajj, ne köszöngesd már, ez teljesen természetes. Tudom, hogy te ugyanezt megtennéd értem. Most menj és békülj ki Krisztiánnal, aztán értesíts ám! – mosolygott kedvesen. – Mire vársz még? Indulj! Szia! – adott puszit az arcomra.

- Szia! – magabiztosan, mosollyal az arcomon indultam el. Viszont önbizalmam egyre csak fogyott, ahogy közeledtem az ajtónkhoz. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Krisztián nyitott ajtót.

- Letusolok és beszélnünk kell, jó? – kérdeztem. Meg sem várva a választ indultam nyílegyenest a szobába. Összeszedtem pár ruhát, berobogtam a fürdőbe. Beálltam a kabinba és élveztem, ahogy a vízcseppek végig szántják a testemet. Zuhanyzás közben elkalandoztak a gondolataim. Kiszálltam, megtörölköztem. Felöltöztem és megfésülködtem. Nagy levegőt vettem és kimentem Krisztiánhoz a konyhába. Ledöbbentem, akkor ő ismét valamit ügyeskedett. – Azt ne mond, hogy megint főzöl?!

- Pedig, de. Békülős vacsora, szerintem ennyivel tartozom. Nem hiszed el, hogy mennyire bánt – láttam az arcán, hogy tényleg nagyon sajnálja. Gyönyörű, kék szemei most nem csillogtak boldogan, szomorúság lakozott bennük.  Hiába minden harag, veszekedés, hiszti, minden rossz dolog eltörpült. Lassan odalépdeltem hozzá és amilyen szorosan tudom csak átöleltem. Próbáltam minden érzelmet belesűríteni ebbe az ölelésbe.  Éreztem, hogy a szemeim ismét égni kezdenek a könnyektől. Halkan sírni kezdtem. Ezek most nem a szomorúságtól, haragtól, örömtől voltak. Felszínre tört a stressz. Krisztián visszaölelt és csak álltunk szótlanul. – Mindennél jobban szeretlek. Ha tehetném, semmissé tenném az összes vitánkat, még azokat is, amik majd a jövőben lesznek. Utálom magam, amiért bántottalak – fogta meg óvatosan a kezem, majd apró puszit adott a csuklómra.

- Én is nagyon-nagyon szeretlek. Én provokáltam ki az egészet, sajnálom. Csak néha már nagyon nehezen viselem ezt az egészet, de nem szólok. Azt hiszem, hogy valamikor ki kellett buknia ennek az egésznek. Felejtsük el ezt az egészet. Mit főztél?

- Lasagnet – húzta ki magát büszkén.  – Tálalhatok, ha gondolod!

- Rendben, farkaséhes vagyok – ültem le engedelmesen az asztalhoz. Krisztián szedett ki két adagot, majd leült velem szemben. Kíváncsian kóstoltam meg. Csöppet sem ért váratlanul, hogy borzalmas íze volt. Nem akartam megbánni, ezért lenyeltem. Amikor ő is bekapta az első falatot, fájdalmas arcot vágott. – Ennek rettenetes íze van. Miért nem szóltál? Sajnálom, annyira szerettem volna, ha jól sikerül – szomorodott el ismét.

- Ugyan. A szándék a fontos. Gyere, rendeljünk valamit és nézzünk meg egy filmet, jó? – simogattam meg a vállát.

- Rendben – egyezett bele. Miután leadtuk a rendelést, kiválasztottuk a DVD-t majd elhelyezkedtünk az ágyon. Beleültem Krisztián ölébe. Mielőtt elindítottam a filmet elkezdett dúdolni egy dalt.

- Hát ez meg mi? – fordítottam felé az arcom kíváncsian.

- Ezt akkor írtam, amikor futni voltál. Neked – tette még hozzá fülig pirulva.

- Hallani szeretném – tapsikoltam izgatottan, mint egy kisgyerek.

- Rendben – mondta, majd énekelni kezdet:

Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még
Oly rég, várok rád.
A szíved itt maradt, pár részed velem van még,
Bennem él.

Akkor is várok, ha nincsenek, miértek
Hisz, tudod, bármit megtennék érted.
Nem számít, csak amit érzek,
Hisz minden te voltál.

Hol vagy már?
Mégis merről szólsz?
Merre jársz?
Én maradok még
Hol vagy már?
Elfújt a szél
Én mégis kereslek,
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek,
Tudod, hogy szeretlek..
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Szeretlek.

Tudom, te más voltál,
Tudom, de nem számít már,
Ami volt, nem ugyanaz,
Minden változik.
Küzdhetsz bárhogy is fáj,
Tudod, bárhogy is szeretnéd.
Már nincsenek miértek,
Pedig bármit megtennék érted,
Nem számít, csak amit érzek.
Hisz minden te voltál.


Hol vagy már?
Mégis merről szólsz?
Merre jársz?
Én maradok még
Hol vagy már?
Elfújt a szél
Én mégis kereslek,
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek,
Tudod, hogy szeretlek..
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Szeretlek.

- Szeretlek – dúdoltam én is bele a fülébe. Forró csókot váltottunk, majd Krisztián óvatosan hanyatt döntött az ágyon. Csókolgatni kezdett, bőröm szinte izzott ahol ajka hozzáért. A combomat simogatta, amitől teljesen megőrültem. Egyre kevesebb ruha volt rajtunk. Teljesen elvette az eszemet, tudta, hogy mit kell csinálni, mit szeretek. Csókoltam, ahogy csak bírtam. Karomoltam, ahol csak értem.

Lihegve dőltünk egymás mellé az ágyba. Krisztián közelebb akart gördülni, nem vette észre a kezem és véletlenül ráfeküdt. Csuklóm éles fájdalommal jelezte nemtetszését, akaratlanul is felszisszentem.

- Nagyon fáj? – kérdezte Krisztián bűnbánóan, miközben alaposabban is szemügyre vette a sérülésemet. Hallgatásba burkolózott, látszott, hogy épp emészti magát.

- Nem, nem fáj. Ugyan, csak egy kis sérülés. Túlélem – mosolyogtam rá bíztatóan. – Ne kínozd magad. Kérlek!

- Tudom, csak bánt – fújta ki hangosan a levegőt.

- Na, kicsim. Inkább kérdezd meg, merre jár a vacsoránk éhen fogok halni.

- Rendben – előkotorta a mobilját és tárcsázott. – Jó napot! Szeretnék érdeklődni, hogy mi van a rendelésünkkel? Éder Krisztián névre rendeltük a Juhar sor 16-ba. Semmi gond, köszönöm. Viszonthallásra– tette le a telefont. – Kis kavarodás volt, de elvileg bármelyik pillanatban itt lehet a futár – alighogy befejezte a mondatot csengettek. – Maradj csak, megyek – kapta fel az alsónadrágját és tűnt el az ajtóba. Kis idő múlva Tálcával a kezében jelent meg. Megvacsoráztunk. – Elmegyek fürdeni gyorsan, jó?

- Persze, menj csak – én addig kimentem a konyhába. Rendet raktam, mire végeztem Krisztián is elkészült. – Aludhatunk, ugye? – kérdeztem két hatalmas ásítás közt.

- Persze – bólogatott. Befeküdtünk az ágyba. A mellkasára feküdtem, ő pedig átölelt. Hallottam, ahogy dobog a szíve teljesen megnyugtatott. Ezért a hangért érdemes minden vita után kibékülni. Ez volt az utolsó gondolatom, majd elnyomott az álom.