Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Reggel, amikor át akartam ölelni Krisztiánt, nem találtam, hiába tapogattam a kezeimmel. Résnyire nyitottam a szememet és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nincs ott. Nagyot nyújtóztam, majd kikeltem az ágyból.  Amint kiléptem a szoba ajtaján megéreztem a konyhából áradó illatokat. Mivel hétvégén Tomikáék biztos nem kelnek fel ilyenkor, ezért csak Krisztián tevékenykedhet.  Éppen a tűzhelynél ácsorgott, átöleltem hátulról. A magasságkülönbség miatt lábujjhegyre álltam, hogy puszit lehelhessek a nyakára. Ahogy ajkam csupasz bőréhez ért, megborzongott. Megfordult és hosszú csókot váltottunk.

- Elrontottad a meglepetésemet – tettem karba a kezét, mint egy duzzogó óvodás. – Ágyba akartam vinni a reggelid.

- Oké, akkor tegyünk úgy, mintha ez meg se történt volna, rendben? Visszabújok az ágyba.

- Az úgy megfelel – enyhült meg. Én pedig visszakullogtam a szobámba hatalmas vigyorral az arcomon. A világ legszerencsésebb lányának éreztem magam. Itt van nekem egy csodás férfi, aki imád engem.  Bemásztam az ágyamba és úgy csináltam, mint aki alszik. Rövidesen nyílt is az ajtó.

- Kicsim, kelj fel, hoztam reggelit - simogatta meg a kezemet gyengéden. Kinyitottam a szemem, ülő helyzetbe tornásztam magam ő pedig az ölembe helyezte a tálcát. Volt rántotta, bundás kenyér, tea, sőt valahonnan még egy szál rózsát is szerzett nekem. Nekiláttam az evésnek, Krisztián pedig befeküdt mellém az ágyba.

- Te nem eszel?

- Nem, én már ettem miközben neked csináltam – miután befejeztem az evés leraktam a tálcát az ágy mellé.

- Köszönöm, még soha senki nem hozott nekem ágyba reggelit. Szeretlek – súgtam a fülébe.

- Én sem készítettem senkinek sem reggelit és főleg nem vittem ágyba. De te igazán megérdemled, imádlak – adott lágy csókot. Magához húzott és én pedig csak feküdtem a karjaiban, miközben egymás arcát fürkésztük.  A romantikus pillanatot Krisztián telefonjának a csörgése szakította meg. Mindig ez van, amint van, egy kis időnk egymásra valaki keresi munkaügyben. Bűntudattal teli pillantást vetett rám.

- Vedd fel –sóhajtottam nagyot. Míg ő telefonált, én fogtam a tálcát és kimentem a konyhába elmosogatni. Már el is törölgettem, de Krisztián még mindig nem tette le. Kicsit fel is idegesítettem magam azon, hogy neki mindig a munka az első.

- Kicsim – kezdte, de már láttam az arcán, hogy valahova mennie kell.

- Mikor indulsz? – kérdeztem vissza szimplán.

- Fél óra múlva jön értem Orsi, sajtótájékoztató lesz, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy jól vagyok.

- De hisz még nem vagy teljesen felépülve, biztos jó ötlet ez? Amúgy is arról volt szó, hogy a mai napot együtt töltjük – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét szomorúan. Majd felnézett, láttam rajta, hogy szólni szeretne. – Tudom, sajnálod, és majd bepótoljuk igaz? – kérdeztem dühösen, maró gúnnyal a hangomban.

- Most miért hisztizel? – láttam, hogy benne is kezd felmenni a pumpa.

- Azért, mert én bármit megtennék érted és meg is tettem. Feladtam a munkám, hogy veled lehessek, mert szükséged volt rám. Fáj, hogy te ezt nem tennéd meg értem fordított esetben.

- Nem kértem, hogy gyere be hozzám, a kórházba – kezdett el kiabálni. A mondanivalóm második felét pedig semmibe vette.

- Tudom, de megtettem érted, mert nekem fontos vagy. Kár, hogy fordítva ez nem így van – már én is hangosabban szóltam a kelleténél.

- Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy csak a bűntudatod miatt voltál ott. Legszívesebben Ákossal hemperegtél volna – elszakadt a cérna, lendítettem a kezem, ami hatalmas csattanással landolt Krisztián arcán. Ő erre megragadta a kezem.

- Ez mégis hogy képzelted? – üvöltött, miközben megszorította a csuklóm.

- Áú, engedd el, normális vagy? Ez fáj!

- Ó, igen? Nekem is fájt a pofon – ha lehet még erősebben fogta a kezem. Próbáltam kitépni magam a szorításából és nagy nehezen sikerült is. Berohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Hátamat a falnak döntöttem, majd lassan lecsúsztam, míg a fenekem a hidegkövön nem koppant.  Felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejem, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam, hogy min húztam fel magam ennyire, de már bánom, hogy ilyen szeszélyes voltam. Sosem láttam még Krisztiánt ilyen mérgesnek. Már tényleg nagyon, de nagyon elegem volt, abból, hogy sosem lehetek az első. Egy új album, klip egy fellépés vagy egy fotózás is fontosabb nálam. Most, hogy nem kellene dolgoznia is talál valami elfoglaltságot. Elkalandoztam gondolataim tengerén. A csuklóm pedig lüktetett a fájdalomtól. Eddig tudomást sem vettem róla, de most hirtelen belenyilallt a fájdalom. Rápillantottam és meglepetten vettem tudomásul, hogy kék színben pompázik. De mégsem a fizikai fájdalom volt a legnagyobb, hanem a lelki. Tudni, hogy ezt ő tette velem. Nagy szerepem volt benne, hogy eldurranjon az agya sőt, csakis én tehetek róla. Viszont sose gondoltam, hogy ennyire nem tud uralkodni a dühén. Megrémültem a gondolattól, hogy képes volt bántani. Hallottam, hogy az ajtó másik felén van. Kopogni kezdett. – Édesem, sajnálom. Gyere ki, beszéljük meg – sokáig folytatta a győzködésem, de én arra se méltattam, hogy visszaszóljak neki. – Mennem kell, de, kérlek, beszéljük meg, ha hazaértem. Bocsáss meg, szeretlek – mondta és kis idő múlva hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, kinyitottam az ajtót és elvonultam a szobámba. Előkerestem az mp3 lejátszómat, lefeküdtem az ágyba és csak hallgattam a maximális hangerőn üvöltő zenét. Most is, nem maradt volna itthon, hogy kibéküljünk inkább lelépett. Na, jó persze válaszolhattam volna neki, de nagyon haragudtam rá. Hogy romolhat el, egy ilyen szépen induló nap? Úgy, hogy megint egy hisztis liba voltam. Bűntudatom volt, de attól még mérges voltam Krisztiánra. Zita lépett be a szobába, Tomikával az oldalán.